Évtizedekig képzőművészetet tanítottál Zentán az iskolában. Nem voltál hagyományos rajztanár, hiszen a népművészetből építkező kézművesség szépségeit igyekeztél átadni az utódoknak. Miért tartottad fontosnak a hagyományápolást?
– Én ezen soha nem gondolkodtam, mert ez hozzátartozik a kreatív léthez. Ha valaki alkotással foglalkozik, azt nem lehet leszűkíteni rajzolásra és festésre. Az életünket rengeteg olyan dolog, használati tárgy veszi körül, amiket mi magunk is el tudunk készíteni. Ha valaki már gyerekként megtapasztalja, hogy mennyi mindent meg tud csinálni a két kezével és egy kis fantáziával, akkor azt is látja, hogy nem kell mindenért a boltba szaladni.
A népművészet erről szól. Őseink példája is ezt mutatja, hiszen a söprűt ők kötötték, a kosarat ők fonták, a kenyeret ők sütötték, tehát amit lehetett, megcsináltak maguk. Mindennek megvolt a maga ideje, télen mindig mással foglalkoztak, mint nyáron. Ezeket a tevékenységeket nem tervezték meg előre, az élet hozta. Ez benne van az én neveltetésemben is, otthon is ezt láttam, belém ivódtak. Számomra a szüleim életformája volt a természetes és az egyedüli. Fontosnak tartottam, hogy a diákoknak minél többet átadjak ebből az érzésvilágból, ezért úgy tanítottam a képzőművészetet, hogy kiválasztottam azt az utat, amelyen keresztül a hagyományokról is beszélhetek a diákoknak. Egy képzőművészeti feladat megoldásához rengeteg út vezet. Agyagból bármit lehet csinálni. Használati tárgyakat, hagyományos formákat is. Én ezek elkészítését választottam, hisz amíg dolgoztunk, addig elmondhattam, mit tároltak őseink egy-egy edényben, és mesélhettem az akkori életformáról.
Volt/van igény erre a fajta oktatásra?
– Én így tanítottam, és a gyerekek szerették, élvezték az órákat, és szívesen jöttek az alkotóműhelyekbe is. Az internátus épületében a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek végéig működött a képzőművészeti alkotóműhely. Ott a gyerekekkel heti rendszerességgel nemezeltünk, batikoltunk, szőttünk, agyagoztunk. Bodor Anikó is sok időt velünk töltött, és így egy énekkar is kialakult. Az alkotóműhely a gyerekeknek és nekem is egy második otthon volt, ahol vártak ránk a kiégetett agyagedényeink, a nemezalkotásaink, a megfestett függönyeink, a rajzaink. A képzőművészeti alkotóműhely egy nagy család volt sok gyerekkel és oktatókkal. Ott értékeket közvetítettünk, lehetőségeket kínáltunk fel, és azoknak a gyerekeknek, akik eljártak az alkotóműhelybe, azoknak az életébe beépült a hagyomány tisztelete, a népművészet szeretete. Sok olyan tanítványom volt, akik később egészen más utat választottak, más szakmát tanultak, de szabadidejükben a mai napig nemezelnek, batikolnak, szőnek, hiszen az alkotás öröme gazdagítja az életet. Az alkotóműhelynek ez a legnagyobb hozadéka. Ezért is sajnálom annyira, hogy 1999 óta nincs otthona az alkotóműhelynek. Abban az évben ki kellett költöznünk az internátusból, mert azt mondták, másra kell az épület, de sajnos többé nem lett otthonunk. Zentán azóta nem sikerült találni egy olyan helyet, mely csak az alkotóké lenne, ahová bepakolhatnánk a kemencét, ahol otthagyhatnánk az agyagot, a gyapjút, a festékeket, ahol az alkotás után énekelhetnénk vagy táncolhatnánk. Nagyon jó, hogy az Alkotóházban helyet kapunk, de az nem miénk, az internátust a magunkénak éreztük.
Ma már nyaranta több száz tábor közül válogathatnak a diákok, de a nyolcvanas években ez még nem volt divat. Te az elsők között szerveztél kerámiatábort. Honnan jött az ötlet?
– Az oktatásban az augusztus a pótvizsgák időszaka, és az év közben nem tanulók azt a hónapot azzal töltik, hogy készülnek a vizsgákra. Az jutott eszembe, hogy azoknak a diákoknak is ki kellene találni valamilyen programot erre az időszakra, akik tehetségesek, vagy érdeklődnek az alkotás iránt. Kitaláltam, hogy az akkori pionírotthonban csinálok egy kerámiatábort, ahová meghívom ezeket a gyerekeket. A Thurzó Lajos Iskolában én válogattam ki őket, a többi iskola esetében pedig felkértem a képzőművészet szakos tanárokat, hogy küldjék hozzám az arra érdemes diákokat. Harminc gyerek jött össze, és a tábor annyira jól sikerült, hogy a végén minden résztvevő azt mondta, legyen jövőre is. Ez 1983-ban volt, és a gyerekek lelkesedésétől akkora lendületet kaptam, hogy attól fogva minden évben volt kerámiatábor. Egy ideig a pionírotthonban tartottuk, később pedig az internátusban.
Már nem tanítasz, már kerámiatábor sincs, és az alkotóműhely sem működik úgy, mint régen, de azóta is folyamatosan alkotsz. Mivel foglalkozol legszívesebben?
– Próbálom szűkíteni a tevékenységi körömet. Amíg tanítottam, nagyon sok kísértésnek voltam kitéve, mert minden technikát ki szerettem volna próbálni. Most igyekszem kevesebb dologgal foglalkozni, a három alapterületem a grafika, a nemez és a kerámia, és a kerámia mindinkább feltörőben van. Egyébként hol az egyik tevékenység kerül előtérbe, hol a másik, de a grafika mindig jelen van. Most épp egy rakukerámia-táborra készülök, de már egy csomó vázlatot előkészítettem arra, hogy a téli hónapokban hidegtű-sorozatot csináljak.
n Jellemző rád, hogy mindenből sorozatod születik.
– Mindig sorozatokban gondolkodom. Ha van egy gondolatmenetem, egy hangulatom, addig nem nyugszom, míg végig nem viszem. Nem témák, hanem érzések, lelkiállapotok mozgatnak, és ezek hozzák ki belőlem az alkotásokat. A sorozatok így öltenek testet.
– A Zentai Művésztelep, mely az ország első művésztelepe volt, az utóbbi évtizedben grafikai műhellyé alakult. Miért került erre sor?
– A kilencvenes évek végén már érezhető volt, hogy a művésztelepnek meg kell újulnia, hiszen azok az alkotók, akik meghatározták az arculatát, a kiinduló szellemiségét, már nem alkottak, nem voltak jelen. 1999-ben volt a művésztelep első grafikai műhelye, akkor és azóta is én vagyok ennek a vezetője, tehát a valamikori festőtelep átminősült a művésztelep grafikai műhelyévé. A grafika maibb technika, ezért jobban idomul a mai ember életritmusához, mint a festészet. A grafika előbb érlelődik az ember fejében, de az elkészítése rövidebb ideig tart. Az átalakulás a művésztelep megújulását hozta, nem feledve a patinás elődök örökségét, szellemiségét sem.
