A múlt hét végén tartották meg Zentán az I. Vajdasági Tehetségpont Konferenciát, amelynek szervezője a Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium, valamint a Bolyai Farkas Alapítvány volt. A tanácskozás a tehetségbarát társadalom építésére hívta fel a figyelmet, valamint a tehetség-üggyel kapcsolatos tudatosabb munkához igyekeztek segítséget nyújtani az előadások és a beszélgetések által. A meghívott vendégek között volt dr. Balogh László , a Debreceni Egyetem Pedagógiai Pszichológiai Tanszékének tanára, a Magyar Tehetséggondozó Tanács elnöke és dr. Franz J. Mönks , az Európai Tehetséggondozó Tanács elnöke is. Mindketten az említett téma elkötelezettjei, kíváncsiak voltunk tapasztalataikra.
KAMATOZTASSUK A GYEREKBEN LEVŐ ÉRTÉKET!
Dr. Balogh Lászlót a tehetséggondozás magyarországi helyzetéről kérdeztük.
Magyarországon mióta foglalkoznak intenzíven a tehetséggondozással?
– A nyolcvanas évek második felében, amikor az iskolák szabadságot kaptak a tantervkészítésben, egyre több intézmény vélte úgy, hogy a tehetségekre oda kell figyelni. A kollégák ekkor kezdték a Debreceni Egyetem segítségét kérni, hiszen mi már akkor is többet tudtunk erről a témáról. Voltak kutatásaink, és léteztek kialakított módszereink. Hogy felkészültebbek legyünk és segíteni tudjunk a kollégáknak, keresni kezdtük a szakirodalmat. Így a gyakorló pedagógusokkal karöltve intenzíven dolgoztunk. Ez vízválasztó időszak volt, attól fogva egészen másként foglalkoztunk a tehetséggondozással. Szerencsénk volt, hogy ugyanebben az időben, vagyis 1984-ben alakult meg az Európai Tehetségtanács, az ECHA, és mi is kapcsolatba kerültünk vele. A magyarországi tehetséggondozás fogásait, módszereit ettől a szervezettől tanultuk.
Mely iskolák voltak úttörők a témában?
– A szakirányos iskolák, hiszen azok kimondva, kimondatlanul tehetséggondozást végeztek. A zene, a matematika vagy az idegen nyelvi tagozatos iskolákat említhetem. Ezek kérték először a továbbképzéseket. Világjárásba fogtunk, és igyekeztünk megtapasztalni, hogy folyik a munka külföldön. A tapasztalataink alapján indult el Magyarországon egy 120 órás továbbképzés, majd 1997-ben posztgraduális képzést is indítottunk, ez az ECHA-diploma program. Ez nagy lendületet adott, és mi magunk is kezdtük leírni a módszereket, a beválogatási lehetőségeket. Így jelentek meg azok a szakkönyvek, melyek segítik a pedagógusok munkáját, és így születtek meg a diákoknak szóló könyvek is. A képzésekre elsősorban Debrecen vonzáskörzetéből, vagyis az ország keleti részéből jöttek pedagógusok, így zömmel ott alakultak ki a műhelyek. Törökszentmiklóson volt az első ilyen iskola, ott 1987-ben indultak el komplex programmal, Szerencs volt a következő, majd Mátészalka és Budapest. Rengetegen követték őket, ma már megszámlálhatatlan ezen iskolák száma. Érződik, hogy a Magyar Géniusz Program tehetségpont-regisztrálásokat hirdetett, már közel háromszáz tehetségpontot tartunk nyilván, és ezek jelentős rész a Dunától keletre van. A nyugati országrészben nagyon kevés a tehetségpont.
Odafigyelnek-e a határon túli magyar tehetségekre is?
– Az utóbbi évek hoztak változást ezen a téren. Elvétve azelőtt is volt kapcsolat, hiszen a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumba a megalakulása óta visszajárok továbbképzéseket tartani, szakmai kapcsolatokat ápolni, és ilyen kapcsolatok voltak a Felvidékkel és Erdéllyel is, de szisztematikussá 2006-tól vált, mert akkor jött létre a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács. Ebbe azonnal bekapcsolódtak a jól működő határon túli műhelyek, pl. a zentai is. Lelkesedésből nem volt hiány, viszont az uniós pályázatokra csak országhatáron belüli tehetségpontok pályázhattak, tehát pénz a határon túliaknak nem juthatott. Szerencsére két évvel ezelőtt létrejött a Nemzeti Tehetség Program, melyre pénzügy alapot is kapcsoltak. Ebből a határon túliak is kapnak támogatást. Ez még gyerekcipőben jár, de úgy néz ki, egyre nagyobb összeg áll majd a pályázók rendelkezésére programok szervezésére és pedagógusok felkészítésére.
Magyarországon mi a legfontosabb teendő a tehetséggondozás terén?
– A magyar tehetséggondozásban nagyon egyenlőtlen a terep, nem működnek igazán rendszerben a programok. Az egyik legfontosabb dolog, hogy a gyerekek beválogatásától egészen a hatásvizsgálatig szisztematikusan kellene felépíteni a munkát. A második fontos elem a szakemberek felkészítése, a harmadik pedig, hogy az ország azon részein is mozgásba kellene hozni az intézményeket, ahol eddig nem foglalkoztak kimondottan tehetséggondozással.
A társadalom elfogadta, hogy a tehetségek külön odafigyelést igényelnek?
– Jók a tapasztalataim. A parlament pl. a Nemzeti Tehetség Programot úgy fogadta el, hogy mindössze heten tartózkodtak. Soha senki nem mondta, hogy a tehetséggondozás nem kell. Ez az egyik oldal, ez egy jó dolog, mert van hátszél. Ha viszont azt nézzük, hogy az utóbbi évtizedben az iskolákban az integrált nevelést szorgalmazzák, akkor azt mondhatom, hogy ez egy kicsit háttérbe szorította a tehetséggondozást. Az, hogy a fogyatékos és a tehetséges gyereket is egy osztályba teszik, megtorpantotta a pedagógusokat. Magam is integrációpárti vagyok, de azzal, hogy nagyon gyenge tanulót nagyon kiválóval integrálunk, csak fél lépést tettünk meg. Egy gyenge gyerek nem tud tanulni a nagyon jótól, mert nagyon messze van tőle, és esélye sincs arra, hogy lássa, hogyan gondolkodik. Ennél sokkal fontosabb, hogy milyen fejlesztést adunk a gyereknek. Itt jön képbe a differenciálás, az individualizáció. Olyan feltételeket kell teremteni, hogy egyfelől integráljunk, másfelől pedig differenciáljunk. Az effajta megítélésben már nagyon egyenlőtlen a helyzet, és az elmúlt évtizedben sokszor mondták a tehetséggondozásra, hogy szegregáció. Van egy másik probléma is, mégpedig, hogy nagyon sok tehetséges fiatal külföldre megy. Valószínűleg problémát jelent a gazdasági válság is, de a társadalom értékrendje sem garantálja, hogy a kiváló teljesítményt morálisan és egzisztenciálisan is elismerjék. A Nemzeti Tehetségsegítő Program egyik célja átformálni a társadalom szemléletét. Ha a társadalommal nem sikerül elfogadtatni, hogy a tehetség az érték, meg kell keresnünk, fejlesztenünk kell, és majd el is kell ismernünk, akkor a pedagógusnak nagyon nehéz a dolga, mert a fiatal nem látja a jövőjét. A diáknak látnia kell, hogy érdemes dolgoznia.
Külön intézményekben kell a tehetségekkel foglalkozni, vagy nem?
– A művészeti iskolák eleve tehetséggondozó iskolák, és azok mindig is külön intézmények voltak, de az intellektuális szférában az a szerencsés, ha a gyerek ott van a saját iskolájában. A gyerek speciális intellektuális képessége csak 12-13 éves korában kezd mutatkozni, ezért azt mondjuk, maradjon a gyerek az általános iskolában, kapja meg az alapokat, és a felső tagozaton kezdjük el keresni az intellektuális tehetséget. Általában ötödik-hatodik osztályban válogatják be a gyerekeket bizonyos programokba, és majd csak aztán derül ki, hogy valóban szunnyad-e benne a tehetség, vagy sem. Még az ilyen korú gyerekeknek sem érdemes tagozatos osztályokat nyitni, hanem programokat kell készíteni, és abba kell a gyereket bekapcsolni. A tanórán nívócsoportos foglalkozásokat kell csinálni, és akkor várható haladás. Mindenkinek az egyéni adottságaihoz viszonyított foglalkozást kell biztosítani. A pedagógiában az esélyegyenlőség nem azt jeleni, hogy mindenkit azonos oktatásban kell részesíteni, hanem azt, hogy a gyerekben rejlő értéket meg kell próbálni kamatoztatni. Így jár jól az egyén és a társadalom is.
SZABJUK EGYÉNRE AZ OKTATÁST!
Dr. Franz J. Mönks, az Európai Tehetségtanács elnöke a tehetséggondozás alapjairól beszélt.
Dr. Franz J. Mönks
Európában a tehetségek felkutatása és gondozása mennyire épült be az oktatásba?
– Végeztek egy olyan kutatást, melyben huszonegy európai ország általános és középiskoláit vizsgálták meg ebből a szempontból, és nagyon tarka képet kaptak. Van, ahol kifejezetten jól működik, és van, ahol még gyerekcipőben jár. Ebben a kutatásban egyébként a magyarországi iskolák is benne voltak, a szerbiaiak sajnos nem.
Melyek a tehetséggondozás főbb ismérvei?
– A két fő pillére a gazdagítás-dúsítás és az akceleráció, vagyis a gyorsítás. A gyorsítás azt jelenti, hogy egy gyerek az iskolát rövidebb időn belül is elvégezheti, mint társai. Az okos és korábban érő gyerek előbb is elkezdhet iskolába járni, vagy pl. egy négyéves középiskolát három év alatt is befejezhet. Felesleges, hogy unatkozzon, inkább meg kell neki adni a lehetőséget, hogy gyorsabban haladjon.
A tanárok tudják-e alkalmazni a gyakorlatban a tehetséggondozás módszereit, vagyis fel tudják-e karolni a tehetségeket?
– Ez Európa-szerte is különbségeket mutat. A legfontosabb, hogy a tanítás differenciált legyen, mert ha egyénre szabjuk az oktatást, az már magában tehetséggondozásnak tekinthető. Ha a tanár veszi a fáradságot, és így tanít, akkor azt adja a diáknak, ami neki kell. A gyerekek különbözőek, az egyik gyorsabb, a másik lassabb, és a tanár dolga felismerni, kinek mire van szüksége.
A szülő a gyermekénél már kicsi korban kezdje el figyelni, hogy miben tehetséges, vagy hagyja ezt a tanárokra?
– A kezdetektől látni lehet bizonyos dolgokat, hiszen ha egy kisbaba tágra nyílt szemekkel figyeli a világot, belőle biztosan lesz valaki. A gyermekek már pici korukban különböznek egymástól abban, hogy milyen a figyelmük. Ha mindent tudni akar, és mindent megkérdez, az már sok mindent elárul róla. A környezetemben van egy ötéves, nagyon okos kisfiú. Még nem jár iskolába, de neki már ott lenne a helye, az ő esetében pl. szükség lenne a gyorsításra.
Van-e példa arra, hogy egy gyerekről azt gondoljuk, tehetséges, és aztán kiderül, hogy a felismerésünk nem volt helytálló?
– Ez is előfordul. Tudok olyan esetről, hogy a szülők a gyereküktől sokat követeltek, és a gyerek nem tudott megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A gyerek okos volt, de a szülei olyan magasra tették a lécet, hogy nem tudott vele mit kezdeni, sajnos ilyen eset is van.
