Elég rossz kedvemben ért a kora délutáni zápor. Kicsivel korábban ébredtem fel, tulajdonképpen az ebédidőt is átaludva, és ahogy félálomban botorkáltam ki a fürdőszobába, az üresen tátongó nagy házat kémeltem, az üres szobákat, amelyekben nem láttam senkit. Sehol senki, apám sem volt otthon, gyaníthatóan ennek köszönhetem, hogy ilyen sokáig alhattam, mert ha otthon van, ha másra nem is, ebédre biztosan felkeltett volna. Ha nem is főzött, legalább azért, hogy megkérdezze, mit együnk. A szokások, a berögződések szentek. Márpedig délben enni, ebédelni kell, akkor is, ha reggel feküdt le az ember egy átdorbézolt éjszaka után. Nézegettem a mobilom, de se egy elmulasztott, nem fogadott hívás, se egy kósza SMS, ha mástól nem, hát a banktól arról, hogy nincs semmi a számlámon, vagy hogy az önkéntes nyugdíjpénztári tagságra szedték el az utolsó vasamat… Semmi… Semmi olyasmi, amire esetleg délelőtt felébredhettem volna.
Amikor még félálomban botorkáltam ki a fürdőszobába vizelni, ahogy mindenfelé kémleltem a lakásban, hogy meglássam, ki van itthon, ki nincs, a konyhában elhaladva láttam, hogy már Gyula szomszéd udvara felől tűznek be udvarunkba, a diófa tető fölé magasodó lobkoronája alá a napsugarak. Dél tehát elmúlt… Gyula a nyugati végszomszéd, délelőtt mindig az utca, illetve azon túl, a Tisza felől süt be hozzánk a nap. Egy gyorsan megkevert neszkávé, egy kelletlenül elszívott cigaretta… Egyedül voltam a házban, a gyermek az iskolával ezen a héten még Angliában, Barnstaple-ben, intenzív nyelvtanfolyamon, asszonypajtás pedig a hétvégére ugyan eljött velem, de néhány nap után vissza kellett mennie, ő ugyanis dolgozik. Amikor elterveztem ezt a hazajövetelt, sikerült figyelmen kívül hagynom, hogy ebben az időszakban éppen én leszek szabadságon, és ő nem; apám meg egészen biztosan itt kószál valamerre a városban, egyik havertól a másikig, egyik pálinkától a másikig, vélhetően egészen vidám lesz, mire hazaér. Még egy kelletlenül elszívott cigi… Lassan már öt éve lesz, hogy megint, ismét, újfent nem élünk Zentán, csak meglehetősen ritkán jutunk haza, amikor sikerült hosszú hétvégét csinálnunk magunknak a cégben, vagy nemzeti ünnepekre, esetleg karácsonyra, újévre, és így, a nyári, szabadságolási időszakban; apámat egyedül hagytuk ebben a hatalmas házban, a négy böhöm nagy szobával, konyhával, fürdőszobával, spájzzal, a két előszobával, és természetesen a garázzsal, amelyiket ugyan már évtizedek óta ezen a néven illeti a családi szájhagyomány, de igazából funkcióját tekintve sohasem szolgált arra, amit esetleg a neve sugallna. Olyannyira nem, hogy amíg itthon éltünk, egyszer már dolgozószobát rendeztem be ott lent magamnak.
És közben, ahogy ültem ott a félig leeresztett rolóval elsötétített szobában, hallom ám, hogy odakint lassan, finoman, diszkréten kopog az ablakon a kimért, csendes, áztató eső. Nem tolakodóan és hivalkodóan püföli az ablakot, a rolót, a redőnyt, nem készül hatalmas pocsolyákat, kisebbféle kacsaúsztatókat hagyni maga után Zenta járdáinak réseiben ez a csapadék, nem, csak szelíden, mintegy kedvesen, simogatón áztatja el a kint járó, dolgukra igyekvő embereket, a strandolókat a szemközti oldalon, a Tisza-part homokjában, a hídláb tövében, nagyjából ott valahol, az elképzelt Napsugár rakpart és a Hajnal utca sarkánál, amit néhány ével ezelőtt népesítettünk be virtuálisan többedmagammal, a parkban meghúzódó szerelmespárokat és a piacozókat. Kedd van, ez utóbbiakból hát ma nincsenek túl sokan, nálunk már emberemlékezet óta pénteken van a hetipiac, és minden hónap első vasárnapján a vásár. Így hát engem sem nagyon zavart ott a szobában üldögélve az eső. Talán már a második neszkávémat is megkevertem, és nagyjából ott a harmadik-negyedik kelletlen cigarettámat szívtam, amikor eszembe villant, hogy az éjszaka Mazowiecki pajtással az udvaron ücsörögtünk…
Elsétáltunk ugyan a városba, benéztük az éppen pangó Mojóba is, de a pincérekkel együtt is alig lehettünk öten az egész kocsmában előző este, így hát nem nagyon volt kedvünk maradni sem, meg aztán, anyagilag sem álltunk túl fényesen. Mazowiecki pajtás cégében épp sztrájkra készülődtek a több hónapja elmaradt fizetések miatt, nálam meg volt ugyan pénz, de forint, dinárom szinte alig volt, maximum néhány sörre elegendő. Mindegy, ittunk azért így is, ha nem is sokat, és az egészet felírattuk Mazowiecki számlájára, ő törzsvendégként hitelképes a cégnél. Közben azonban már odáig jutottunk a konspirálással, hogy összedobjuk a zsebünkben még fellelhető dinártartalékainkat, és benézünk a sarki, éjjel-nappali kisboltba, ott vesszük meg ma éjszakára a betevő sörünket, és majd otthon fogyasztjuk el. Nagyjából ugyanabban a társaságban, amelyikben a kocsmában is ücsörögtünk, tehát – a pincéreket leszámítva – kettesben. Kellemes nyári éjszaka volt, így hát amikor hazaértünk hozzánk, az udvarban ültünk le. Ott meg apám, ugyanazon a helyen, a diófa árnyékában, ahol én Foltos nevű dalmatánknak egy takaros kis kutyaboxot kezdtem el kiépíteni, amikor még itthon éltünk, a haverjaival nemrég egy nagyon kellemes, nyári, kiülős, udvari – hát, minek is nevezzem? – teraszt alakított ki. Hintaágy, műanyag asztal és műanyag székek, abrosz, ilyenek…
Az itthon és az otthon csalóka fogalom, néha nehéz különbséget tenni a kettő között. Nehéz olykor eldönteni, hogy honnan megy hova haza az ember…
Három-három sört vettünk Mazowiecki pajtással az éjjel-nappali kisboltban. Ez így tulajdonképpen nem is hangzik soknak, de azért nem szerénykedtünk cseppet sem: a kétliteres, műanyag flakonos kiszerelésből vásároltunk. Tehát a fejenként három sör összesen hat litert jelent. Ugyancsak fejenként. És a hűtőből guberáltunk a boltban is, tehát kellemesen behűtött, nem langymeleg (mint amilyen az éjszaka volt…) sört fogyaszthattunk. Egy flakonnal felbontottunk, a többit – összesen ötöt – pedig elsüllyesztettem a mélyhűtőben, az előszobában. Régebben a mélyhűtőnk még lent állt (hehe… lent parkolt…) a garázsban, de nagyjából ott ugyanabban az időszakban, amikor dolgozószobává alakítottam a leni helyiséget, felköltöztettük a régi előszobába.
Kint randalíroztunk hát az udvaron, vélhetően Pista szomszéd legnagyobb örömére… Ugyanis ez az udvari, kiülős teraszrész pontosan az ő hálószobájának az udvarunkra nyíló ablaka alatt van. És randalírozásnak mondom elmélyült beszélgetésünket, amelyikből természetesen a világmegváltás kulcskérdései és az elfogyasztott italmennyiséggel arányosan növekvő hangerő, valamint az élet értelmének hosszas megvitatása, elemzése, értelmezése, okfejtegetése, komparatisztikai megvitatása sem maradhatott ki…
Randalírozásnak mondom, mert természetesen nem akartunk ott csendben ücsörögni. No mármost, ez a kiülős rész ott a zentai házunk kertjében, a diófa alatt, olyan helyre esik, amelyet egyik udvari lámpa sem világít meg, ezért végigmentem a házon, és minden olyan égőt felkapcsoltam, amelyiknek fényéből csak egy kicsi is kiszivárog az udvarra. S ha már bent voltam, a hónom alá csaptam a laptopot, és kivittem azt is a műanyag asztalra. Hallgassunk zenét! Mihez lenne kedved? Igen ám, de a laptop beépített kis belső hangszórója kifejezetten gyenge ahhoz, hogy az udvarban érdemes legyen bármit is ezen keresztül hallgatni, a legkisebb pisszenés, a garázs bejárati ajtaja mellett lévő nyúlketrecben felbolyduló jószágok mocorgása, Foltos időnkénti vakkantásai, legfőképp pedig a mi világmegváltó hangunk a legvadabb, legkeményebb trash vagy gothic (no jó, legyen most az egyszer gótikus…) metált is elnyomja. Még ha eszünk ágában sem volt ilyesmit hallgatni. Ismét beszaladtam az épületbe (s ha már arra jártam, egy félig fagyott flakon sört is kiemeltem a mélyhűtőből…), és az egyik szekrényben kotorászva, ahogy számítottam is, megtaláltam a régi, azóta már kiszuperált asztali számítógépünkhöz tartozó kis hangszórókat. Hehe… Milyen jók a régi berögződések, nemde??? Ezeket csak azért nem dobtam ki, mert „hátha jók lesznek még valamire”… Hát, most az egyszer nagyon is jól jöttek…
Ahogy fény, úgy áram sincs a diófa alatti teraszunk közelében. A laptopot ez ugyan nem is izgatja fel különösebben, de a hangszóró nem működik áramforrás nélkül. Leszereltem hát a fűnyíróról apám ötvenméteres hosszabbítóját (ami, valljuk be, ehhez a kis zenehallgatáshoz mégiscsak túlzás volt, hiszen alig ötméteres távolságot kellett csak áthidalnunk – a teljesíthető távnak tehát, szerény számításaim szerint, mindössze tíz százalékát –, de hát kényszerhelyzetekben kényszermegoldásokhoz folyamodik az ember…), és azzal húztam ki áramot a hintaágyhoz, és a vele szemben álló műanyag asztalon elhelyezett laptophoz. És már szólt is a Zabranjeno Pušenje együttes zenéje Pista szomszéd legnagyobb örömére. Nagyjából ettől a pillanattól számítom, hogy nem hagytuk aludni, de akkorra már eleget ittam ahhoz, hogy ez ne érdekeljen. Ha meg zavarja, hát majd átszól, vagy átkopog… Vagy majd csak csinál valamit, legfeljebb ránk trombitálja a rendőrséget csendzavarás ürügyén… De ne legyen már olyan mulya, hogy csak forgolódik az ágyában, amikor egész éjszaka nem hagyjuk aludni. Szóval szólt hát a bosnyák Zabranjeno pušenje zenekar, a Winampban olyan lejátszási listát állítottam össze, hogy a legelső lemezüktől, a legfrissebb, Hodi da čiko nešto da című dupla album anyagáig mindent lejátsszon nekünk az elkövetkező néhány órában… Hajrá tehát a kezdetektől! A kezdetek kezdetétől…
Egészen onnan, hogy:
– Seit ich in Sarajevo bin, suche ich Walter und finde ihn nicht. Und jetzt, wo ich gehen muss, weiss ich wer er ist.
– Sie wissen wer Walter ist!? Sagen Sie mir sofort seinen Namen!
– Sehen Sie diese Stadt? Das ist Walter.
