Hát, ahogy kezünkben a söröskorsókkal, az asztalra felállva (dülöngélésemben majdnem lerúgtam az egyik hangszórót…), szinte teli torokból ordítva mondtuk fel ezeket a sorokat, nagyjából onnan, hogy „I sada u miru istražnog zatvora…” , hát arra valóban nem nagyon lehet jobb jelzőt és meghatározást, pontosabb leírást találni, mint, hogy randalírozás. De Pista szomszéd jól tűrte a megpróbáltatásokat, hajnalig – amikor a laptopra telepített illegális Winampom még mindig messze járt a lejátszási lista végétől –, amikor Mazowiecki pajtást a kapuig kísértem, és elbúcsúztunk egymástól, nem kopogott át, nem szólt át, és a rendőrséget sem csődítette a nyakunkra. Jó alvó, szó se róla, irigylésre méltó teljesítményt nyújtott… Nem tudom azonban, hogy apámhoz volt-e másnap néhány keresetlen szava a fiával kapcsolatban, vagy sem, hiszen, amikor én megébredtem, jóapám nem volt otthon.
A diszkrét, csendes, áztató eső kopogását hallgattam a szobában ülve, és talán már a második neszkávémat is megkevertem, nagyjából a harmadik-negyedik kelletlen cigarettámat szívtam, amikor eszembe villant, hogy amikor hajnalban Mazowiecki pajtást kikísértem, a laptopot, a hangszót, a hosszabbítót én már nem pakoltam el az udvarról. Túl részeg voltam akkor már ahhoz… A laptopnak csak annyit mondtam, hogy sutty down, és lecsuktam a tetejét, a monitorját, a garázsban meg kihúztam a falból a hosszabbítót, de már nem szedtem össze, nem tekertem fel, hanem csak ledobtam az udvar betonjára, a nyúlketrec mellé. És bedőltem az ágyba… Mondhatni, összeestem.
Azt nem tudhatom, Mazowiecki pajtás hogyan ért haza, mert viszonylag messze lakik tőlünk, a valamikori Belgrádi utcában, aminek nevét nemrégiben Árpád utcára változtatták, és aminek végében, ott a hídfeljárónál, körforgalmat alakítottak ki. Manapság tehát már Svetlana sem tudna olyan nyílegyenesen végigszáguldani ezen az úton, és lassítás nélkül továbbhaladni autójával az Árpád utcából nyíló Szép utcán keresztül egészen a töltésig, amire felkaptatva pedig már ugrathat is járművével egyenesen bele a Tiszába… Mint tette azt néhány évvel ezelőtt…
Gyorsan kiszaladtam az udvarra, összeszedni az éjjel kint hagyott műszaki herkentyűket, hiszen egyik sem arról ismert, hogy túl jót tenne neki a nedvesség, a hirtelen jött csapadék. De kiérve láttam, hogy apám reggel már intézkedett, megébredve valószínűleg egyből nyilvánvalóvá vált számára, hogy mi zajlott itt az éjjel. Az üres, sörös műanyag flakonok, amiket mi Mazowiecki pajtással hanyagul csak a diófa tövébe dobáltunk, ott púposodtak a szemetes kuka tetején, a hosszabbító felgöngyölítve a garázs bejáratánál, a poharak már rég bent a konyhában, a mosogatóban álltak, a számítógépes holmi pedig diszkréten összehúzogatva, összerendezgetve a kerti műanyag asztal közepén. Ez utóbbi volt az egyetlen, amihez apám nem bátorkodott hozzányúlni, csak annyira piszkálta meg, amennyire még biztonságosnak hitte, és úgy gondolta, hogy még egészen biztosan nem tesz kárt benne. Felmarkoltam hát az egészet, és tető alá vittem, hogy ne ázzon odakint, de az előszobába lépve aztán már le is dobtam mindent a mélyhűtő tetejére. Még egy kávé, még egy cigi… És időközben a hirtelen jött pánikom is teljesen feleslegesnek bizonyult, mert mire a cigarettámat elszívtam, a szelíden simogató, kedvesen áztató eső is elállt.
Egész délelőtt nem csörgött a telefonom, még SMS-t sem kaptam – mindebből arra következtettem, hogy nem is hiányoztam senkinek. Jól van, ha így áll a helyzet, akkor nekem sem hiányzik senki… Úgy, ahogy voltam, a félig megivott, még gőzölgő kávémat hátrahagyva, beleléptem egy nadrágba és egy kopottas szandálba, magamra rántottam a már teljesen kifakult színű, egyebekben pedig a diákmunkát – takarítást, porszívózást, ablakmosást – hirdető „Take me home”-pólómat, amit még egy régi Pepsi Szigeten (mert akkor még az volt a neve…) gyűjtöttem be, megmarkoltam az előszobai fogason lógó pórázt, és lementem a hátsó udvarba Foltosért. Évek óta nem vittem már el sétálni… Gondoltam, épp itt az ideális alkalom. A mobiltelefonomat pedig szándékosan ott hagytam a szobában az asztalon, ha eddig nem kellettem, most már ne keressen senki. Egyébként is roamingban vagyok, csak akkor venném fel, ha valaki olyan keresne, akinek a hívása tényleg fontos lehet. De most nagy hirtelen még az ilyen hívások sem érdekeltek… Azzal vonulok ki a köztudatból, hogy nem tartok magamnál telefont… Végső soron ez is egy érdekes fejlemény. Történelmi hozadék.
Amilyen hirtelen jött az ötlet, olyan hirtelen is szállt el a kedvem. Az egésztől. Nem mentünk hát messzire… Foltos, szegénykém, már nagyon megöregedett, egy kiszolgált vén ebként kellene őt jellemezni, teljesen megvakult, semmit nem lát, és mindennek nekimegy, mindenbe beleütközik, összetöri magát. Már a legelején, amikor elindultunk, még az udvarban lefejelte a diófát, aztán a vaskaput, kint meg fejetlenül kapadozott minden irányba, amerre a szaglása vezette. Jobbnak láttam hát nem elkószálni mindenfelé, ahol a vak jószágra több veszély leselkedik, mint amennyit ő jelenthet saját magára. Kivittem hát a Tisza-partra, ott tébláboltunk a házunkkal szemközt, a zentai csata emlékműve környékén – dsgn: vlky zltn –, a töltésoldalban, le is merészkedtünk a víz mellé, de ott túl nagynak tűnt a fű, gondoltam, tele lehet kullancsokkal, ezért gyorsan más irányba tereltem a jószágot. Megindultunk fent, a kibetonozott sétányon, a Homok lakótelep irányába. Gondoltam, végigmegyünk ott az emeletes házak, a panelek mellett, aztán vissza az emlékműig, és nagyjából ennyiben is hagyhatjuk ezt a történetet. Igen ám, de sokat mondok, ha úgy számolom, hogy alig lehettünk kint nagyjából tíz perce (és még akkor is bőven számítva…), alig hagytuk el az egykori Oaza vendéglő épületét, és szinte még meg sem pillanthattuk a Dumásék háza előtt álló játszóteret (jó, rendben, persze, tudom, Mazowiecki pajtás részletesen elmesélte, meg apám is említette, hogy Dumásék néhány hete elköltöztek innen, de akkor még itt laktak…), amikor ismét esni kezdett. Első ránézésre láttam, hogy ebből most baj lesz. Láttam, hogy ez nem olyan gyengéd, könnyed kis áztató esőcske lesz, mint az iménti, most aztán kapunk a fejünkre rendesen. A távolban, ahol így a töltésről nézve a tyúkpiacot, a Mojót, a pravoszláv templomot meg a malmot sejtettem, már veszettül villámlott, a szél is egyre erősebben fújt, a levegő olyan hirtelen hűlt le, hogy úgy, ahogy fel voltam öltözve, szinte az egész testem egyik pillanatról a másikra lúdbőrzött fel. Úgy fújta, cibálta, tépte a hajamat a szél, mint Lukács Laciét a ventilátor a Tankcsapda-koncerten, és hirtelen az jutott eszembe, hogy basszus, még cigit sem hoztam magammal, mert amikor felpattantam, elfelejtettem zsebre vágni. Pedig ha most behúzódunk valahova, ahol megvárhatnánk, hogy elmúljon a vihar, akkor igazán rágyújtanék… Nem tudtam, hány óra van, mert felkelés után sem néztem meg, hogy mennyi a pontos idő, és a mobilom sem volt nálam, amin esetleg megnézhettem volna, de annyiban azért mindenképp biztos voltam, hogy dél elmúlt, mert Gyula végszomszéd felől sütött be a nap az udvarunkba, amikor az első csipát kitöröltem a szemből, miközben vizelni siettem. Jól van, futott végig az agyamon, ha dél már elmúlt, akkor a közeli Net nevű kocsmának, ahová időnként biliárdozni járunk el újabban Mazowiecki pajtással és Zoli haverommal, rögtön itt, Bagi Robi, egykori, elemista osztálytársamék háza mellett nyitva kellene már lennie, ha jól emlékszem, pontban déli tizenkettőkor nyitnak, talán nem szólnak meg, ha kutyával megyek be most oda, és talán a viharra való tekintettel, nem is ebrudalják ki onnan szegény jószágot sem, és ott legalább cigit is kaphatnék… Ha lenne nálam pénz. Mint ahogy nincsen. Pénztárcát egyébként sem hoztam magammal hirtelen felugrásomban, de ha hoztam volna, akkor is csak forint lenne benne, mert Mazowiecki pajtással az éjjel az összes dinárunkat az éjjel-nappali kisboltban hagytuk… Basszus! Mire azonban mindez így végigfutott az agyamon, már bőrig áztam, ha a gatyámat ott helyben vetem le, abból is csavarni lehetett volna a vizet, és szegény Foltos is ott nyüszített a lábamnál, és habár ő nem láthatta, a villámok is már jóval közelebb, a Hófehérke, lányom egykori óvodája környékén csaptak le egyre fenyegetőbben, és egyre nagyobb robajt keltve itt a Tisza-parton is. Valami hatalmas nejlonzsákot sodort a szél, a Tisza felől a part felé – valószínűleg a Tiszavirág nevű állóhajóról kapta fel –, amelyik aztán beleakadt az emlékmű részeként itt magasodó harangláb csúcsába, és hol felfújt vitorlaként, hol meg a szélben lobogó zászlóként integetett ott az elhaladóknak…
Az elhaladóknak, akiknek eszük ágában sem volt visszaintegetni, mindenki azt kereste, hol találhat a közelben menedéket. Mert rendben van, hogy nyakunkon a globális felmelegedés, meg hogy az időjárás egyre kiszámíthatatlanabb, de ilyen erejű vihar a környékünkön emberemlékezet óta nem volt. Sőt, még a levéltárban őrzött iratokban sem bukkant eddig senki semmi ilyesminek a nyomára… Egy fiatal srácot lesodort a biciklijéről az egyik széllökés, egy idősebb nő pedig hasra esett, és elterült Homolyáék előtt, a Cimet nevű sarki kisboltunkkal szemközti oldalon. Ennyit láttam az egészből, de aztán már nagyon kuszává vált minden. Még megpróbáltam beljebb húzódni a kutyával a töltésről az emeletes házak, a panelek tövébe, szélvédettebb helyre, de a vihar ekkor már olyan erős volt, hogy egyik kezemmel a pórázt tartottam, a másikkal pedig az Oaza nevű vendéglő ma már elhanyagoltan és gondozatlanul ott álló, mintegy mementóként hátrahagyott egykori kiülős részének faoszlopát öleltem fél karommal, és igyekeztem lehetőleg minél jobban, minél erősebben magamhoz szorítani. Azt még láttam, hogy Branko, a villanyszerelő mester boltjáról cserepeket sodort le a szél, amelyek aztán betörték a ház előtt parkoló autójának szélvédőjét, de a film akkor szakadt el számomra, amikor egy – ki tudja, honnan felkapott, ki tudja, honnan idesodort? – domestosos flakont csapott pofámba a szél. A fertőtlenítőszer bűze betöltötte orromat, a flakonból kicsapódó vegyszer pedig marta szememet, szájamat… Foltos még nyüszített, ezt határozottan hallottam, de aztán jött a – nyissz.
