Az énekelt versek idei fesztiválján Fenyvesi Ottó topolyai születésű, Veszprémben élő költő a gálaműsor díszvendégeként volt jelen. Ez adott alkalmat a beszélgetésre, amelyben a visszaemlékezésé volt a főszerep.
1983-ban szétvertek egy nemzedéket. Azokat, akik akkor az Új Symposion gárdájához tartoztak, hosszú időre el akarta hallgattatni a politikai vezetés. Szerelmek, barátságok, ígéretes pályák hullottak darabokra.
– Az Új Symposionnak, hála istennek, még ma is van hitele és híre Magyarországon. Az 1970-es években és a ’80-as évek elején az én nemzedékem irányította ezt a lapot. Amikor a ’90-es évek legelején átmentünk Magyarországra, ott valamiféle menedéket találtunk a balkáni polgárháború elől. Ismerték a verseinket, a könyveinket, és valamennyire be is fogadtak bennünket. Az én generációmnak nagyon jó tanítómesterei voltak, hiszen mi már ezt a lapot készen kaptuk. A ’60-as évek legelején Tolnai Ottóék nemzedéke kitalálta, mi már kész tényként vettük át tőlük a megteremtett értéket, és csak tovább kellett vinnünk. Aztán ’83-ban annyira túlfeszítettük a húrt, hogy az én nemzedékemet teljesen kitakarították a vajdasági magyar irodalomból. Aztán nagyon sokáig nem jelenhettünk meg vajdasági magyar újságokban, folyóiratokban.
Naplódban arról írtál többször is, hogy valamit el akarsz mondani.
– Az ember megpróbál elmondani olyasmit, amit természetesen előtte nem mondott el senki, hiszen amit elmondtak már előttünk, a legfontosabb dolgok, az élet, a halál, a szerelem, a barátság kérdései. Ezek a szavak töltik ki az életünket. Vannak formák, különböző művészeti lehetőségek, amelyekkel elmondhatjuk azokat az érzéseket, amelyek mélyen bennünk vannak. Amit mi tanultunk az előttünk levő nemzedéktől, az valamiféle szabálytalanság, és hogy hiteles gondolatokat fogalmazzunk meg arról a korról, azokról az évtizedekről, amelynek részesei voltunk.
Mi jelenti a szülőföldet, a hazát itt „valahol Európa közepén”?
– Jelenleg is, hála istennek, olyan dolgot csinálok Magyarországon, amellyel a szülőföldhöz is kapcsolódom, illetve az egész Kárpát-medence magyarságához. A Magyar Tudományos Akadémia Észak-Dunántúli Regionális Bizottságának vagyok a munkatársa. Nekem nagyon fontos Délvidék, és nagyon szeretek hazajönni. Mindenhol, ahova a munkám és az irodalmi tevékenységem valahogy eljutott, mindig megemlítem szülőföldemet, Gunarast, Mohol-Gunarast, Topolyát, Újvidéket, Zentát, Adát, Magyarkanizsát. Zenta nem csak azért nagyon fontos hely számomra, mert valamikor gimnazista koromban ide jártam udvarolni egy zentai kislánynak, hanem azért is, mert nagy élmény volt számomra Aleksandar Tišmának egy regénye, amely ebben a városban játszódik. Valamikor a 60-as években lefordították magyarra, de elkallódott, nem tudtam eddig hozzájutni. Nemrégiben az ötvenedik születésnapomra egy barátom elhozta nekem, és nagy élmény volt újraolvasni ezt a régi könyvet. Igazából Zentát ez jelenti nekem: A barna hajú lány nyomában.
Sokan mondják, hogy az emlékezet csal. Téged is megcsaltak az emlékeid? A versben fölidézett, a regényben olvasott emlékek milyenek?
– Amikor annak idején, erőm teljességében olvastam a szöveget, és még egészen mást gondoltam a világról, mint amit most gondolok, mást láttam, éreztem, mint most újra elolvasva. Mindig úgy van, hogy az ember kicsit csalatkozik az emlékeiben. Bár a szép dolgokat talán kicsit rózsaszínben festi meg az emberi emlékezet. Sokáig az Újvidéki Rádióban dolgoztam, rockzenei műsorokat szerkesztettem. Elég nagy hatással volt a művészetemre, az irodalmamra is ez a világ. Erre való emlékezés, talán kicsit újraértékelése régi dolgoknak a Maximum Rock & Roll című versem.
