A közelmúltban jelent meg ifjú Korhecz Tamás Otthonteremtőben a szülőföldön című jogi és politikai esszékötete a Forum Könyvkiadó gondozásában. A 2000. októberi szerbiai változások óta a szerző szakpolitikusként vesz rész a politikai életünkben, 2008-ban harmadszor választották meg a vajdasági tartományi kormány tagjává, ahol 9. éve vezeti a jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi titkárságot. Az általa megjelentetett írásoknak ily módon az az alapértéke, hogy igazán közelről és kompetensen látja azokat a folyamatokat, amelyek az elmúlt évtizedben a vajdasági magyarság sorsát alakították. A 17 tanulmányból álló szöveggyűjteményében az egyik kulcskérdés az autonómia és a nemzeti tanácsok, mint ennek a megvalósulási formái. Ahhoz, hogy az autonómia megvalósuljon az kell, hogy a létező világba próbálja elhelyezni, hogy részleteiben is lássa annak megvalósulását, és hogy az érveit, észrevételeit azok felé intézze, akiktől a megvalósulás függ. Ezenfelül a könyvben olvashatunk a magyar nyelvű oktatásról a Vajdaságban magas szintű elemző írást, valamint a magyarországi népszavazás hatásáról, a kettős állampolgárságról, a magyar politikai érdekképviseletről a szerb színtéren, és Korhecz Tamás számba veszi azokat a jelenségeket és eseményeket, amelyek igazán fontosak voltak számunkra az elmúlt évtizedben. A könyvbemutatón interjú készült a szerzővel, amelyet azzal indítottunk, hogy ő maga mondja el, miről szól az Otthonteremtőben a szülőföldön.
Sikerről, kísérletekről, próbálkozásokról szól, amelyet az elmúlt hat-hét esztendő során a vajdasági magyar közösség és annak megválasztott politikai vezetői értek el, hajtottak végre annak érdekében, hogy a szülőföldünket, a hazánkat élhetőbbé, otthonosabbá tegyék a közösségünk számára. Az, aki nem kisebbségi sorsban él – legyen szó bármilyen kisebbségről –, annak természetes, hogy a szülőföld egyúttal otthon is. Hiszen otthonos számára a szülőföld, kényelmes, élhető, így magától értetődő annak az otthonossága. A kisebbségek esetében ez nem így van. Az ő esetükben az szülőföldön nagyon sok mindenért meg kell küzdeni, sőt harcolni kell érte, sok olyan dologért, ami a többségi etnikumhoz tartozók számára automatikusan elrendeltetett, hozzáférhető, megadatott és észrevétlenül természetes. Ezek a dolgok viszont a kisebbségi ember számára egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségek árán érhetőek el. Olyasvalami, amiért külön harcolni kell, küzdeni és izzadni, amivel szemben ellenállás van, közegellenállás. A saját szerepemet itt látom ezeknek az egyébként magától értetődő dolgoknak a megvalósításáért való küzdelemben a szülőföldön.
Mert másoknak természetes az, ami nekünk nem.
Magyarországon egy magyar ember számára semmiféle előjogot, kiváltságot és sikerélményt nem jelent az, ha magyar nyelven ki tudja váltani a személyazonossági igazolványát. Nem jelent kiváltságot, ha színvonalas tájékoztatásban részesül a saját anyanyelvén, ha a magyar helyesírás és hagyományok szerint van feltüntetve egy helységnévtábla, vagy ha betöltheti a legmagasabb állami hivatali tisztséget is magyarként Magyarországon. Ezek a dolgok ott semmiféle kiváltságnak nem tűnnek, mint ahogy Szerbiában a szerb emberek számára sem, vagy Romániában a román ajkúak részére. Ha ugyanezen országban élő kisebbségekhez tartozó személyekről beszélünk, akkor viszont ezek a dolgok egyáltalán nem természetesek, sőt nagyon gyakran elérhetetlenek. A könyvem megpróbál rámutatni mindazokra a területekre, ahol sikerült otthonosabbá tenni a szülőföldünket az adott időszakban, de nem hallgatom el azokat a kudarcokat sem, ahol viszont meghiúsult az a törekvés, hogy az otthonosságot megvalósítsuk. Azért tartom nagyon fontosnak megvizsgálni azt, hogy miben sikerült otthonosabbá tenni a szülőföldünket, mennyire tudtuk az álmainkat és a céljainkat megvalósítani? Azt hiszem, hogy ennek a magyar közösségnek nagyon nagy szüksége van a sikerre. Méghozzá azért, hogy a sokak szerint elrendelt veleszületett magyar pesszimizmust, kishitűséget sikerüljön végre legyőzni magunkban és a közösségünkben.
Hiszen mind a mai napig túlnyomó többségben a kishitűség a jellemző.
Meg vagyok róla győződve, hogy mi magyarok nem vagyunk semmivel sem kevesebbek, mint a velünk együtt élő népek, nemzetek. Semmivel sem vagyunk sikertelenebbek, mint a környezetünkben a Kárpát-medencében levő többi nemzet. Mi magunk, mi magyarok akarjuk folyamatosan elhitetni magunkkal, hogy ez egy átkozott nemzet, hogy a nemzetünk rendületlenül kapja a pofonokat a történelemtől, hogy mindenki összeesküszik ellenünk, gyakran mi magunkat temetjük el. Ezért megjelenik a könyvben az élve eltemetettség fogalma. Azt hiszem erre semmi okunk sincs. Vagy ezer olyan dolgot lehetne felsorolni annak igazolására, hogy mi magyarok szerencsések, erősek, sikeresek vagyunk, mint ahogy arra is lehetne találni okot és példát hogy szerencsétlennek, elárvultnak vagy kisemmizettnek érezzük magunkat. Az írásokon keresztül megpróbáltam bebizonyítani, hogy nem így van.
Küzd a panaszkultúra ellen, ugyanis az egész magyar nemzetben bizony lépten-nyomon tapasztalható a panaszkultúra.
– Persze, van mire és miért panaszkodnunk. Volt Trianon, de gondoljunk inkább arra, hogy volt nekünk egy olyan ezer évünk, amelyben bizonyítottuk azt, amit nagyon sok azóta eltűnt nemzet nem tudott bizonyítani, hogy más nemzetektől körülvéve egy tengerben gyarapodni tudtunk, nemcsak megmaradni, hanem lám gyarapodni is. A honfoglalás idején hány magyar érkezett a Kárpát-medencébe, és most hányan élünk itt vajon. Mi mindent hozott létre ez az aránylag kis lélekszámú honfoglaló magyarság. De mi nem ezzel foglalkozunk, hanem azzal, hogy miként esküdött össze ellenünk a világ, hogy toltak ki velünk. A mi kis Vajdaságunkban azt hiszem nagyon sok kis csodát sikerült véghezvinnünk az elmúlt hat-hét esztendő alatt, amelyről előtte mi magunk vagy az itt élő magyarok 99 százaléka nem hitte el, hogy egyáltalán lehetséges. Ha megkérdeztük volna őket, hogy meg tudjuk-e csinálni, biztos azt válaszolták volna, hogy nem, hát mi mégiscsak megcsináltuk. Ez igazolja, hogy nem mindig megalapozottak a magunkkal szemben megfogalmazott előítéletek, a kishitűségünk. Ezért írtam én erről.
Folytatjuk
