Szeretem a portrékat. A megragadott mozdulatokat, elkapott pillantásokat. A mosolyt az arcokon, a behunyt szemű szerelmes biztonságát, a huncut tekintetet, az ablakból kitekintő békét. Szeretem a meglátott embert, a fölfedezett pillanat értékét.
Kányádi Sándor
Kaiser Ottó helyettem, helyettünk nézett szét az egyetemes magyar irodalom széles palettáján. Nem tudom, tervezetten fényképezte-e a határon túli, lakhelyüket tekintve külföldi magyar írókat, vagy a véletlenre és a szerencsére bízta a találkozásokat. Azt azonban tapasztaltam, hogy a Határtalan művészet címmel a budapesti Fészek Művészklubban a Biennále keretében megrendezett kiállításának ismerős íróportréi többet árulnak el párizsi, londoni, újvidéki, marosvásárhelyi, berlini, milánói – és sorolhatnám tovább a városokat – önmagunkról, mint amit eddig tudtunk, vagy tudni véltünk. Mert ő megérezte, megnézte, és pont azt a pillanatot örökítette meg, amelyiket kellett ahhoz, hogy mi is lássuk, amit látni muszáj.
Azt hittem, nem szeretem a tájképeket. Azt gondoltam, nincs néznivaló egy épület, egy utcarészlet, egy fa, egy folyó, egy város vagy egy erdő fotográfiáján. Csak a személyes megtapasztalás örömét hittem.
Aztán megnéztem Kaiser Ottó Magyarország 1000 csodája című kiállítását a zentai Városi Múzeumban. És megint megláttam, amit muszáj látni. Mert a való látvány szépsége néha elveszi a látásunkat. Ezért jó, ha valaki megmutatja, lefényképezi és elénk teszi: ezt tessék nézni!
Igen. Ez után a kiállítás után másként kell néznünk nemzeti örökségünkre. A városokra, a hegyekre, a völgyekre, a házakra, a hazára.
