Miközben a kemencében kisültek a helyben készített hagyományos mézeskalácsok, a látogatók a díszítések, szimbólumok, jelvények jelentésével is megismerkedhettek a Sziget Fesztivál Hungarikum falujában. A menyasszonyok, vőlegények, vőfélyek öltözetét nem elsősorban ruhájuk, hanem jelvényeik tették egyedivé: a különböző díszítések – sok-sok szimbolikus jelentésük mellett – ugyanis arra is szolgáltak, hogy kiemeljék a lakodalom főszereplőit a násznép soraiból.
„Minden villanással
a múlt üzen. Egyszer volt
emberek kezemunkája,
vágya, gonoszsága.
Ami megmaradt, miközben
ők már nincsenek.
Hozzáérsz egy-egy kőhöz,
körmöd ősi gyóntatószék
fájába vágod.
Próbálsz örökre itt maradni.”
(Méhes Károly: Életed háza V.)
A lakodalmas szokások felelevenítéséhez kapcsolódott a Sziget Fesztivál (2009. augusztus 12–17.) idén első ízben megszervezett Hungarikum falujának központi programsorozata. Mint sorozatunk előző részében már részleteztük (ezért most csak az említés szintjén összegezzük…), a fesztivál hivatalos nyitónapján, azaz szerdán, augusztus 12-én a menyegzőhöz kötődő Mátra-vidéki, másnap pedig a rábaközi népszokásokat elevenítették fel a meghívott vendégek közreműködésével.
A Hungarikum falu játékbarlangja
A rögtön a megnyitó napján is tapasztalható „kezdeti siker” már önmagában is megelőlegezte a harmadik napon, augusztus 14-én, pénteken bemutatkozó Honvéd Táncszínház sikerét: ők a kalotaszegi lakodalmas szokásokat hozták ki a Sziget Fesztiválra. Aznap valamerre elkószáltunk a családdal a rendezvény forgatagában, így – sajnálatos módon – a felvonulásról, amelyben a táncegyüttes tagjai zeneszóval végigjárták az óbudai Hajógyári-sziget fesztiválozók által belakott területét, lemaradtunk. Nagyjából azonban egy időben érkeztünk vissza a Hungarikum faluba a felvonulókkal, akikhez ekkorra már csatlakoztak azok az érdeklődők is, akik – jobb dolguk híján – spontán sörözés, laza sétálgatás, vagy éppenséggel valamely étkezde előtti sorban állás közben figyeltek fel az elhaladó sokaságra. Pillanatok alatt megtelt a Hungarikum falu, kiváló vendégcsalogatónak bizonyult hát a körmenet, azaz a felvonulás.
A táncosok elvonultak a backstage-be, talán kifújni magukat, talán kortyolni egyet kiszáradt torkukra, de még mindig dongták körül őket (mint húst a légy…) német és angol, francia és holland, és még számtalan miegyéb nemzet sarjai, a napi- és hetijegyes látogatók fényképezőgépekkel vagy azonos célra használt mobiltelefonokkal, kattogott Nokia és a Leica, kinek épp mi lapult a zsebében, mi akadt a keze ügyébe(n). Többen pedig időközben már felfedezték maguknak a lakodalmas sátor mellett kialakított játékbarlangot, amelyikben pókert, biliárdot, rulettet vagy black jacket éppenséggel nem lehetett játszani, kipróbálhatták azonban a gólyalábakat, összemérhették tudásukat és képességeiket bigében, ugróiskolában, esetleg métában, vagy próbára tehették ügyességüket kocsihúzásban, hordócipelésben, de tesztelhették rátermettségüket akár vízhordásban is… „A falusi gyerekek, fiatalok hétköznapjait, a gyerekkor, ifjúkor jellegzetes használati tárgyait, közösségi, ügyességi és sportjátékait, csapatjátékait és próbatételeit elevenítjük fel a Skanzen segítségével” – írták a Hungarikum falu játékbarlangjának programjáról a szervezők.
Kakastökepörkölt és sokácbab
De nemcsak a táncosoknak volt szükségük egy levegővételnyi szusszanásra, pihenőre, jéghideg frissítőre a Sziget-kerülő felvonulás után, hanem a velük tartó alkalmi „násznépnek” is. Lehuppantunk hát mi is az egyik padra… És így történt az is, hogy hirtelen, szempillantás alatt lett telt ház a Hungarikum falu kajáldasorán, amelynek egyik legnépszerűbb különlegessége volt a kakastökepörkölt („pfúúúj”, fanyalogtak néhányan a közelben, „nem fogunk tán nemi szerveket enni”… de állítom, hogy nem volt igazuk; az pedig már a látható többség kategóriájába tartozik, hogy mindvégig a fanyalgók voltak kevesebben…), és nem kevésbé közönségcsalogatóan ínycsiklandó furcsasága a sokácbab. „A sokácbabfogyasztás kultusza még csak mostanában kezd elterjedni, de itt az idő, hogy te is megismerkedj ezzel a csodálatos ételkülönlegességgel” – így reklámozták főztjüket a kajálda „homlokzatára” tűzött feliratukon az étkezde üzemeltetői. No jó, persze mi, vajdaságiak ismerünk sokácokat… Akár személyesen is. Névvel és vezetéknévvel. De a látogatók többségét a meglepetés erejével érte már önmagában az a felismerés is, hogy létezik egyáltalán egy ilyen nevű nép – nemzet, avagy nemzetiség (ahogy egykoron tanultuk…).
„Egy délszláv népcsoportnak, a sokácoknak köszönhetjük ezt a kuriózumot, amely a hagyományokat ötvözi a gasztronómiai élvezetekkel. A sokácbab, vagy más néven »köcsögbab« a dél-magyarországi Baranya megyéből származó ételkülönlegesség. Az ételhez köthető a busójárás, vagy más néven Poklade, amely a legnevesebb télbúcsúztató ünnep hazánkban. A főzés alapjául szolgáló cserépedény egy titkos eljárásnak köszönhetően, bármennyire hihetetlen, de nem reped meg a hő hatására, sőt sajátosságai okán varázslatos ízharmóniát kölcsönöz a benne elkészítésre kerülő ételnek. A természetes alapanyagú agyagból készült edényben, amely a tűz szélére van helyezve, leginkább babgulyást szokás főzni, de készülhet benne székelykáposzta és mangalicagulyás is, vagy gyakorlatilag bármi, ami a hőhatásnak köszönhetően cirkulál benne. A sokácbab főzése során csodálatos élményt nyújt a cserépedényben rotyogó ínycsiklandó finomságok látványa, amely mellett borozgatva, jókat beszélgetve a társasági összejöveteleket valóban varázslatossá tehetjük…” – népszerűsítették portékájukat az üzemeltetők. Jó, persze – gazdasági, megtérülési szempont következik: –, minden termék sikerének fele a reklámban rejlik, de a sokácbabot a köcsögben, majd a tányérban sem érhette egy árva, megveszekedetett rossz szó sem… S habár nem vagyok a cég beépített reklámembere, avagy marketingese, méltán állíthatom, hogy nagyon finom ételről regélek itt, mindenkinek ajánlhatom, ha ráfut valamilyen rendezvényen, ne hagyja ki. (A reklámmal és az önreklámmal meg boldogulnak ők nélkülem is, hiszen honlapot üzemeltetnek a sokacbab.hu internetes címen, sőt a Facebook világhálós közösségi portálon sokácbab-rajongói csoport is működik; végül pedig egy szórakoztató, tisztességtelen ajánlat a YouTube videómegosztó szerveréről: http://www.youtube.com/watch?v=BpE4Ou9GOxE...)
A magyarországi sokácok egyébként Mohács környékén élnek, a köcsögbab pedig a busójárások, sátoros ünnepek, lakodalmak egyik kedvelt eledele volt. És talán néhol még mindig az… Csak mellesleg jegyzem meg itt, hogy a mohácsi busójárás nemrég felkerült az UNESCO világörökségi listájára, ami, akárhogy vesszük is, nem kis megtiszteltetés. „A jelölési folyamat 2007 végén kezdődött meg. A nemzeti jegyzékre történő felterjesztést a mohácsi polgármesteri hivatal szakemberei készítették elő, a nemzetközi felterjesztés angol nyelvű anyagát pedig az Európai Folklórintézet alakította ki. Ezek után az Oktatási és Kulturális Minisztérium úgy döntött, hogy a mi pályázatunkat javasolja a nemzetközi kormányközi bizottságnak. Külön öröm volt, hogy a huszonnégy tagból álló nemzetközi bizottság a mi pályamunkánkat találta az egyik legjobbnak” – mesélte idén októberben Szekó József, Mohács polgármestere Zoltai Anikó kolléganőmnek, a Magyar Hírlapnak adott interjúban.
A hagyomány nem eldobható hulladék
A Hungarikum falu programját sikerült úgy felépíteni, hogy – ha egyes elemeit csak felvillantva is (tehát a teljesség igényétől függetlenül…), de – a lakodalmas népszokásokat a lehető legtöbb szegmensében bemutassák. Azt pedig már hozzáadott értéknek tekinthetjük, hogy megélhetővé, személyessé, egyedivé tették mindezt… Kezdve a menyasszonyos háztól és a faluban a menyegző napján „megsétáltatott” lakodalmas szekértől a mézeskalács-készítésig, amit minden délután helyben süthettek a vállalkozó kedvű alkalmi gazdasszonyok.
A hagyomány nem eldobható hulladék – talán így is összegezhetnénk az újrahasznosítás és a pazarlás megállításának mottójával megvalósított Recycling című programot a Sziget Fesztivál Hungarikum falujában. A szervezők arra hívták fel a figyelmet, hogy a népi kultúrában minden tárgyat élettartamának végéig megőriztek. A tárgy nem vész el, csak átalakul… A vászonból lepedő lett, majd évekkel később az elnyűtt lepedőt megfoltozták; amikor már foltozni sem lehetett, konyharuha lett belőle, később rongyszőnyeg, pelenka…
A látogatók pedig (a háztartási ökonómia jegyében…) minden délután kipróbálhatták ezt, maguk alakítgathatták a használati tárgyak, eszközök alakváltozásait – lényegében akár saját képükre is.
Ahogy a hagyományokkal is teszik a nemzedékek.
(Fotó:
Mohai Balázs
