Ágoston Andrea topolyai szövőnőt látogattam meg legutóbb. A fiatalasszony a konyhába vezetett, ahol a függönytől a faliszőnyegen, az asztalterítőn át a kenyértartó tasakig minden arról árulkodik, ügyes kezű gazdasszony birtokolja a helyiséget, sőt, hogy kétségeink se legyenek, ki készíti őket, a szövőkeret is ott álldogál a fal mellett. Andrea nem az őseitől tanult meg szőni, már felnőtt fejjel öt évvel ezelőtt döntött e mellett a népi mesterség mellett.
– Egy filmbeli indián asszony ihletett meg – kezdte –, annak a szövő nőnek az arcán olyan nyugalmat és áhítatot láttam, hogy úgy éreztem, ezt én is ekkora átéléssel, odaadással tudnám csinálni. Egy évembe tellett, mire rátaláltam a Vajdasági Magyar Folklórközpontra, ahol többek között szövést is lehet tanulni, és beiratkoztam.
Míg ő a folklórközpontban tanultakat részletezte, én azt sem tudtam, hová nézzek és miben gyönyörködjek, hiszen egy rongyszőnyegen ültem, mögöttem egy szőttes díszítette a falat, a vakablakon egy szintén saját készítésű függöny lógott, a szövőkereten egy félig kész színes gyapjúszőnyeg csalogatott. Hamar észrevette, hogy elkápráztattak a munkái, ezért félbemaradt a folklórközpontos történet. A belső szobából előhozta féltve őrzött darabjait.
– Amikor ezt az abroszt a férjem meglátta – mutatta büszkén a barackmagos kétpályás terítőt –, azt mondta: no, ez az a darab, ami nem eladó. Azóta ez a terítő iparművészeti díjat is kapott. Rengeteget dolgoztam vele, de ez egy örökös darab, ami csak ritka alkalmakkor kerülhet az asztalra.
Egy bihari csipkét mutatott, majd sávoly és barackmagos technikával készült fűszereszsákokat, sárközi szőttest, dísztörölközőt, táskát, aztán meg egy konyharuhára mutatott, mely régi konyharuhatartón lógott a falon.
– Ez valódi konyharuha – magyarázta –, rendesen beszívja a vizet, nem úgy, mint a mai gyártmányok. Amióta megtanultam szőni, a konyharuháimat is én magam készítem a parasztszövőszékemen.
És valóban, már a tapintása is más, sorra tapogattam az összes anyagot. Közben egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben, mert már a szövőszék és a szövőkeret kifejezés is elhangzott, és én nem értettem, mi a kettő között a különbség. Andrea elmagyarázta, hogy a gyapjú- és rongyszőnyeget szövőkereten készítik, a vászon szövésére pedig a parasztszövőszéket használják. Azt mesélte, hogy a parasztszövőszéken terítőket, abroszokat, függönyöket sző, sőt az utóbbi időben ingvásznat is készít, amit aztán elvisz a varrónőhöz, és inget varrat belőle.
– A parasztasszonyok soha nem dísztárgyakat készítettek, mindent saját használatra csináltak – mondta –, és én is erre törekszem, mert azt tanultam, hogy egy parasztasszony fejével kell gondolkodni ahhoz, hogy jó munkák kerüljenek ki a kezem közül. Régen semmit sem dobtak el. Ha a ruháikat elnyűtték, csíkokra összevagdosták és rongyszőnyeget szőttek belőle, ilyen rongyszőnyeget tanultunk meg legelőször készíteni. Én egyébként nem nagyon szeretem a rongyot, szívesebben szövök gyapjút vagy vásznat, sokkal több benne a fantázia és a lehetőség. Mielőtt nekiülők szőni, mindig pontosan eltervezem, hogy nézzen ki a szőttes, milyen mintákat fogok alkalmazni.
Megkértem, hogy üljön a szövőkeret elé és mutassa meg nekem a gyapjúszövés folyamatát. Egy bordó, sötétkék, narancssárga és nyers színekből álló szőnyeget készített éppen, azon mutatta a folyamatot. Csak ámultam, milyen gyorsan jár a keze, milyen biztonsággal cserélgeti a fonalakat, hogyan használja a leverő villát. Közben azt is elmesélte, hogy a gyapjúnak gyógyító hatása van, a gyapjúzsír puhává varázsolja a kezet, meg hogy a gyapjú öntisztító. Állítólag abszolút nem szívja magába a port, inkább ellöki magától. Ha egy gyapjúszőnyeget felemelünk a földről, alatta ott találjuk a port. A hóban jól fel lehet frissíteni a gyapjúszőnyeget, csak ki kell vinni hóesésbe, hagyni kell, hogy ráhulljon a hó, és a gyapjú szinte újjáéled. Azt mondta, ha véletlenül csokoládét taposnak bele a gyerekek, akkor meg a kádban háziszappannal kell átdörzsölni.
Andrea részben a fonalat is maga készíti. Ismerősei már mind tudják, mivel foglalkozik, ezért birkanyírás után elkapja a gyapjút, kimossa és megszárítja, majd elviszi kártoltatni, vagyis átfésültetni és szálára szedetni. A gyapjú 2-3 szálas fonalként kerül vissza hozzá, amit, ha szükséges, ő maga fest át a kért színekre. Leginkább csak növényi festéket használ, mert a természetes színeket szereti, de ha saját magának akar belőle szőni, meghagyja a nyers színt. A gyapjú lehet barnás, szürkés és fehéres színű, és ezt a három árnyalatot kombinálva csodálatos szőnyegek kerülnek ki a keze alól. A festéshez szükséges növényeket is maga gyűjti. Káposztalevéllel, szurokfűvel, vadcseresznyével, dióval, égerfával, rekettyelevéllel, vöröshagyma hajával, csalánnal, borostyánnal, gyöngyvirággal, kökénnyel fest.
– A szövés megnyugtat és boldoggá tesz. Szőni egyébként csak nyugodt lelkiállapotban lehet – mondta –, ugyanis a vásznon azonnal meglátszik, ha valamelyik szálat erősebben ütöttük le. Ha pedig az ember dúl-fúl magában, akkor a mozdulatai sem egyenletesek. Én is mindig este későn fogok neki szőni, amikor a család már elcsendesedett, a gyerekek lefeküdtek. Sokszor annyira belefeledkezem a munkába, hogy már azon kapom magam, hajnal van, és mindjárt kelni kell. Soha nem azért hagyom abba, mert már ráuntam, hanem mert tudom, jó lenne néhány órát pihenni, mert előttem áll egy újabb nap, amikor anyaként, feleségként is helyt kell állnom.
Az igazi, házilag szőtt konyharuha jól beszívja a vizet
Fűszereszsákok, kenyértartó és táska is készülhet vászonból
