A hetvenes években indult költőként, de azóta mindent kipróbált majdnem minden műfajban. Versek, regények, mesék, drámák... Küldetést érzett, ma már, ahogy mondja, csak az esztétikai formálás küldetése maradt. A kilencvenes években félreállt, kivonult az irodalmi életből. De azóta is egyfolytában ráfigyelünk. Ráfigyel a szakma is, hiszen sorra jelennek meg kötetei, darabjait, gyermekdrámáit folyamatosan játsszák a színházakban.
Régen hallottunk felőled, pedig rendszeresen jelen voltál errefelé is. Hogy élsz, mi van veled?
– Nehéz időszak ez most nekem. Abban a korban vagyok, amikor egy csomó gondja van az embernek. Nem elég öreg még, és nem elég fiatal már, és valahogy meg kell oldania a helyzetet. Küszködöm magammal, küszködöm a sorsommal, az életemmel. Ez a kínlódás az írásaimban is erőteljesen megjelenik.
Verseid nagy részében korábban, több évvel, évtizeddel ezelőtt is a fűben fölbukott haldokló bogár hangulata uralkodott.
– Igen, én ez a típus vagyok. Valamikor húszéves koromban megöregedtem, és úgy maradtam. Már akkor is halálverseket írtam. Annyi különbséggel, hogy akkor megvágyott halál volt bennem. Ki is tűztem magam elé, hogy huszonnyolc éves koromban meghalok... Ez nem következett be, sajnos, amit azóta is szégyellek. Mert hogyha az ember megígér valamit, akkor azt teljesítse.
Kosztolányiban a halálfélelem, benned a halál utáni vágy volt erős...
– Igen. Hasonló érzések. Halálvágy élt bennem, de nem volt oka, most meg halálfélelmem van, aminek szintén nincs oka, azonkívül, hogy az ember ötvennégy évesen közelebb van a halálhoz, mint húszévesen. Jogosan tart attól, hogy a megidézett mumus egyszer csak megjelenik.
Meg lehet valahogy fogalmazni, hogy mi okozta benned az életnek ezt a kicsit megfordult rendjét?
– Sokat gondolkodtam ezen. Lehetett ez póz is. A fiatalember póza, akinek a kedvenc költője a dekadens Ady Endre volt, aki az éjszakákban és a halálközelségben találta meg önmagát és a világát. Lehet, hogy ezért vágytam a halállal való találkozást. Ahogy korosodtam, egyre inkább kötődtem az élethez, és egyre kevésbé lettem jóban a halállal. Azt gondolom, hogy mivel elég korán definiáltam a halált, egyre többet tudok az életből is megragadni. Így elég közel került hozzám az élet.
Sorra jelennek meg írásaid, amelyekben a gyerekekhez szólsz elsősorban. Játékosan, látszólag könnyedén mesélsz. Ellentét ez a kettősség? Önkifejezés vagy munka?
– Ez a kettősség abból adódik, hogy egy író annyi lábon áll, ahány művet ír. A magánélet, a privát kín és a mű nem mindig kapcsolódik össze. A gyerekeknek részben azért írok, mert szeretnek a gyerekszínházak meg a bábszínházak. Ráadásul most írtam egy ifjúsági regényt is. Ezek szakmai kérdések, és nem elsősorban érzelmiek. Ha Weöres Sándort megkérdezi valaki annak idején, hogy miért írja az állítólagos gyerekverseit, valószínűleg azt válaszolta volna, hogy most ez van soron a léleknaptárban. Valahogy én is így vagyok, hogy mindig azt a lapot tépem le, amihez éppen kedvem van vagy inspirációt kapok kívülről. Régen túljutottam azon, hogy a lírát, az irodalmat önkifejezésre használjam. Egészen másról van már szó itt.
Íróként nem panaszkodhatsz, hiszen négy bemutatód volt az elmúlt két hónapban, és nincs olyan év, hogy ne jelenne meg köteted.
– Való igaz, semmi okom a panaszra. Megy a szekér, és úgy tűnik, visszatér az az elismertség, ami korábban megvolt. Annak ellenére, hogy nem csatlakoztam egyetlen érdekszövetséghez sem.
Nehéz ma egy író élete?
– Nagyon nehéz. Vannak írócsoportosulások, és ki agresszívan, ki kevésbé agresszívan, de megpróbálja képviselni, képviseltetni magát és a tagságát. Természetesen, aki sehova sem tartozik, aki a senki földjén próbál megmaradni, arra minden oldalról lőnek. Indítani akartam egy lapot ezzel a címmel, amikor már minden újságot kiszedtek alólam, csak nem volt kitől pénzt szerezni rá. Azoknak akartam fórumot adni, akik nem csaholtak itt vagy amott, hanem ültek a szobájukban és csinálták a dolgukat.
Meghallod még a vadludakat a magasban, meglátod a tiszavirágzást?
– Ha a képességre kérdezel rá, akkor nagyon is meghallom és meglátom. Életem nagy élménye volt, amikor a Rábán elkezdődött a tiszavirágzás. Horgászás közben ért el a csoda, mintha havazott volna. Elemlámpával világítottunk a tenyerünkbe, amit pillanatok alatt apró fehér virágszirommal hintett be a természet. A Rába mellett van egy kicsi birtokunk. Amikor ott vagyok, a vadludakat és a vadkacsákat is hallom, a kócsagokat, a vércséket meg a jégmadarakat. Szarvasbőgést hallgatok, és mellettem úsznak át a Rábán az őzek. Hála Istennek, elképesztő közel tudok kerülni a természethez.
Boldoggá tesznek téged az élet apró rezdülései?
– Attól függ, milyen dózisban rakódik meg a húsomban és a véremben az élet másfajta dörömbölése. Vagy ütlegelése inkább. De átjönnek ezek a dolgok, és át is tud mosni. Azért szeretek horgászni, mert máshol már nem, csak a Rába-parton lehet belekerülni az eredeti ős, buja környezetbe. Ilyenkor más ember vagyok, leszek valamennyi időre.
