Nagyon fontos lehetett a kiadónak, esetleg a szerzőnek, vagy talán éppenséggel a nyomdának Keresztury Tibor Félterpeszben (Arcképek az újabb magyar irodalomból, JAK füzetek 54, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991.) című kötetének negyvenharmadik és negyvennegyedik oldala, illetve az ezeken a lapokon található szöveg, ugyanis annyira hangsúlyozni akarták az itt elmondottakat, hogy megismételték az oldalakat (repetitio est mater studiorum!). Ilyen sorrendben halad a számozás: 41-42-43-44-43-44-45-46… És így tovább… (De lehet, hogy csak az én példányom hibás…)
A megismételt oldalakon Zalán Tibor költő mesél irodalomról, ars poeticáról: „A szexualitás nyers, drasztikus valami, csak a vért tudnám fogalomként mellé állítani. A szexualitás eszköz ebben a költészetben, nyilván megemelt létminőség és fikció, amelyen keresztül a legmélyebb emberi válságokat és fölemelkedéseket lehet megragadni. Ezért más, több mint az erotika. Az erotika kacsingatás »csak«, az erotikát egy mintha élteti, a cinkosság és valahol a gyávaság. Nem értem, mi a testi és az éteri vágy, csak a szenvedélyt ismerem. Ezért is volt az utóbbi tíz év legnagyobb filmélménye Bertolucci Utolsó tangója. A szenvedély, mely bennünk lakik, és szerencsés alkalmakként elemel minket szürke, koszos kis magunktól, szóval a szenvedély nem ismer sem határokat, sem választékosságot, sem civilizáltságot, sem mértéket. Az őszinteség feltétele tehát, a feltétel nélküli életé. Harmónia? Mi az?”
Majd egy másik kérdésre válaszolva, az 1988 novemberében készült interjú folytatásában a kortárs magyar kritikáról szólva Zalán Tibor kifejti: „A kritikában én csak vendégként vagyok jelen (hála Istennek!), így nem gondolnám, hogy illendő lehet támadnom, illetve kioktatnom akár a kritikát, akár a kritikusokat. Kritikai »köztudatunkat« ennek ellenére talán tarthatom aggasztónak. Úgy vélem, az alkotók terrorja bénítja meg a kritikát, amihez természetesen hozzá kell járulnia a kritikusok gyávaságának is. A leginkább elterjedt bírálati forma magnapság a »szocialista panegirisz«. A kritikus eleve csak arról ír, akit dicsérhet, vagy aki nem kéri, kérheti számon rajta, amit leírt. Így a legjobb és leghitványabb minőségek egyforma terjedelmű és egyforma hevességű ünneplésben részesülnek egyazon folyóirat vagy napilap hasábjain. Az íróember érzékeny lélek, de ezt a kritikának, éppen az előző érdekében, nem kéne figyelembe vennie. Én sem bírtam persze a gyűrődést, s tulajdonképpen abba is hagytam – remélem, csak időlegesen – a kritikaírást. A kezdő lírikustól a profi, de felületes írókig, önérzetes műfordítóig mindenkinek belém akadt a horga. Senki sem a kritikák, recenziók egészét tekintette, hanem a kiragadott, többnyire elmarasztaló apróbb részleteket. Előfordult, hogy egy teljes ÉS-oldalnyi kritikámból kiemeltek nyolcsornyit, és öt gépelt oldalon keresztül sikerült gyaláznia érte a hozzászólónak. Persze, hozzászólást mindig könnyebb írni, mint műbírálatot. Meg az irodalomban is vannak szent tehenek és egymást »kritikátlanul« dicsérő és védő csoportosulások.
Itt van a legutóbbi Juhász-ügy. Kulcsár Szabó remek, mély és őszinte kritikát írt Juhász Ferenc költészetéről. S jön köpködve, hadonászva Kolozsvári Grandpierre Emil, megvédeni Juhászt. Kivel szemben? S kinek a képviseletében? Nem értettem az egészet. De visszatérve a kiinduló gondolatomhoz: írók terrorja bénítja a kritikát. Az írók Magyarországon ingerlékenyek és sértődékenyek. Noha a legjobbak vélhetően – vagy remélhetően – nem hiszik a hízelkedések legtöbbjét, ők sem tudnak a bírálattal mit kezdeni. Hiányzik a tisztességnek az a feltételezése, mely megengedné, hogy X. vagy Y. kételkedjék abban, amit én évek során magamnak felépítettem és jónak, működőképesnek tartok. Emiatt a kritika rangja napról napra süllyed, a legjobb koponyák lassan már »le sem ereszkednek« a napi műbírálathoz – ez a válság jelentősen visszahat a primer irodalom alakulására is. Bajban vagyunk mindkét térfélen.”
Valóban fontos és megszívlelendő gondolatok ezek Zalán Tibortól, nem tévedett a kiadó, a szerkesztő vagy éppenséggel a nyomdász (nem tudom, ki lehetett, aki az ismétlést elkövette), amikor az idézett mondatok megduplázása mellett döntött. Ma már persze könnyebb dolga lenne, egyszerűen csak copy-paste a Microsoft Word szövegszerkesztőben, és már szaporodnak is, mintha maguktól tennék, a szerzői flekkek és a karakterek. Nem tekintem hát Keresztury Tibor Félterpeszben című kötetének példányát hibásnak. Rendjén van ez így is… Csak egy kicsit talán másképp.
Sziveri János már meghalt, ezért neve fekete keretben jelent meg, amikor Keresztury Tibor Félterpeszben című kötete 1991-ben, a JAK füzetek sorozatának ötvennegyedik darabjaként elhagyta a nyomdát. „A nemzedékem valamibe belekezdett, de mire igazán kibontakozhatott volna, agyoncsaptak minket…” – mondta a kötetben olvasható interjúban Sziveri János. Több mint másfél évtized telt már el azóta, de azért még ma is, ennyi idő távlatából is el tudom képzelni, hogyan repült Keresztury sokkal jobb sorsra érdemes kötete kifelé az ablakon az újvidéki Bölcsészettudományi Kar harmadik emeletéről (lásd még: Magyar Tanszék), avagy az akkori Forum-ház első, illetve harmadik emeletéről. Sőt, akár az Újvidéki Rádió negyedik emelete is ide sorolható… Mert az érintettek, akiket Sziveri János mindenféle teketóriázás nélkül a nevükön nevez, akkor még mindenhol ott ültek. Néhány helyen ott ülnek még ma is. Egy egészen más jellegű felsorolásban Sziveri megemlítette Zalán Tibor nevét is: „Nemzedékem költészetében kimutathatók bizonyos rokon vonások, bár nem ez a lényeg. Vagyis mindamellett, hogy Zalán, Szőcs Géza, Parti Nagy Lajos, Kukorelly, Marno vagy Csorba és Fenyvesi karakteres költői egyéniségek, lírájuk jó néhány ponton találkozik is egymással. Jómagam Zalánnal és Szőccsel a politikum, a társadalmi érzékenység szintjén, míg Parti Naggyal például a nyelvi leleményesség, az irónia terén vélek felfedezni közös vonásokat, még ha csak jelzésszerűen is. Ezek olyan természetes és pozitív kölcsönhatások, melyek csak erősíthetik egyikünk vagy másikunk sajátos költészetét.”
2007. november 20-án, Budapesten, a Károly körúti Alexandra Könyvesboltban Kőrössi P. József, a Noran Könyvkiadó igazgatója és Péntek Viktória, a műsor egyik szervezője beszélgetett Zalán Tiborral A bölcsészek köve – Kortárs magyar írók közelről című sorozatban. Zalán meghívására vettem részt a rendezvényen szigorúan csak a közönség soraiban, de természetesen úgy készültem, hogy tudósítok is a sorozat újabb eseményéről. Ezért az egész beszélgetést magnóra rögzítettem. Kőrössi P. József 1953-ban született a romániai Nagyváradon, több erdélyi magyar antológiában is szerepelt verseivel. Valami elkerülhetetlen című kötete 1978-ban jelent meg. Alig néhány évvel később, 1982-ben települt át Magyarországra.
A rendezvény végén Kőrössi P. József arra kért, hogy a felvételből akkor csak annyit használjak fel, amennyi a tudósításhoz kell, a beszélgetés teljes anyagát ne adjam közre, mert azt előbb ők szeretnék publikálni a Könyvjelző című havonta megjelenő, ingyenes kulturális magazinban. Íme, eltelt majd’ egy teljes esztendő, most újra elővettem a 2007. november 20-án készült felvételt. Meggyőződésem ugyanis, hogy számunkra, vajdaságiak számára a beszélgetés néhány olyan részlete is fontos lehet, amelyik iránt talán az anyaországi publikum kevésbé fogékony. Az alább leírt változat tehát nem azonos a beszélgetésnek a Könyvjelzőben publikált szövegével.
Zalán Tibor ugyanis a rendezvényen, a felvétel negyvenedik perce táján az Új Symposionhoz hasonlóan ugyancsak a nyolcvanas évek elején, a határ magyarországi oldalán szétvert folyóirat, a régi Mozgó Világ szerkesztőségéhez fűződő kapcsolatáról mesélt. A beszélgetést attól a pillanattól idézem, amikor Zalán áttért az újvidéki Új Symposionra:
– Sokkal jobban szerettem az Új Symposiont, a Sziveri-féle Új Symposiont, amit aztán ugyanúgy szétvertek, mint a Mozgó Világot, csak sokkal brutálisabban – mondta Zalán Tibor.
Kőrössi P. József: Teljesen új hang volt akkor az ÚjSymposion. Mondjuk el, hogy Magyarországon nem is lehetett hozzájutni, mert majdhogynem tilos volt. De hozzá lehetett jutni mondjuk Pozsonyban vagy Nagyváradon, mert oda viszont, ha elküldték postán, akkor megérkezett.
Zalán Tibor: Így van. Egy radikális, nagyon kemény lap volt.
Kőrössi P. József: Nem politikai értelemben volt radikális, hanem költészetében, irodalmi nyelvezetében.
Zalán Tibor: Nyugat-orientáltságú volt, tehát szívta magába a legmodernebb törekvéseket. De politikailag is radikális volt, mert amikor úgy alakult, hogy a Szőcs Géza nevű kiváló kolozsvári költőt börtönbe csukták, és nem tudtunk róla semmit, akkor írtam egy verset erről, amit én leadtam az Élet és Irodalomnak. Ott fektették egy darabig, aztán visszaadták. Sehol se közölték Magyarországon, de Sziveriék lehozták, az Új Symposion közölte ezt a verset. Ott szerettem publikálni.
Zalán Tibor
Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére
átmentél-e a vízen ismeretlen barátom
a túlsó partra
hol titkainkat megőrző halottaink laknak
vagy összeverten forgolódsz e börtönidő
vérfoltos priccsein
és eljön-e még a versíró fekete ember hogy
sorsunkat megírja nagy piros betűkkel
vagy a semmibe emigráltak írógépedről
a tűnődő betűk
és hallod-e mikor neveden szólít a
tenger
vagy sötét szelek sodornak a végtelen
vakító partjai felé
és kibontja-e arcodat a másnapos
hajnali derengés
vagy hideg ezüst-falak közé taposták
nyugtalan pillantásodat
és ülünk-e majd hallgató veresborok mellett
városod közepén
vagy menetrend nélkül indul találkozásunkhoz
legutolsó vonatom
és......................................................... vagy?
Budapestről, 1982. november 17-én
A verset az Új Symposion 213-as, 1983. januári száma alapján idézem.
– Akkor már nagyon közelítettem az avantgárdhoz, ami Magyarországon nem nagyon működött. Tudniillik a totalitárius rendszer az nem nagyon szereti a rendetlenséget, az avantgárd pedig a papíron rendetlenséget teremt. Jobban szerették az átláthatóságot, még a metaforikus átláthatóságot is – mondta el Zalán Tibor a beszélgetés folytatásában.
Kőrössi P. József: Az Új Symposion egy nagyon szép barátságot hozott neked.
Zalán Tibor: Volt egy szerkesztő és költő barátom, Sziveri Jánosnak hívták. Megvannak az összegyűjtött kötetei, és főleg azoknak a fiataloknak ajánlom, akiknek nem fogják tanítani az egyetemen, mert nem valószínű, hogy bekerül a kánonba, és mostanában csak a kánont tanítják. Lehet, hogy egy másik kánonba majd bekerül. Remélhetőleg máskor. Ez a Sziveri János valami istenadta tehetségű költő volt és egy nagyon bátor ember. Amikor az Új Symposiont szerkesztette, többek között olyan írásokat jelentetett meg, amit a szerbek sem. A szerbek radikalizmusban nyilvánvalóan mindig előtte jártak a vajdasági magyaroknak. Ő mégis olyan írást jelentetett meg magyarul, amelyben Goli otokról értekeztek, arról a szigetről, ahova Tito a politikai ellenfeleit száműzte. Ez a Goli otok Meztelen szigetet jelent, ami azt fedi, hogy nincsen növényzet, csak némi csenevész fű. És ott eszi meg a Nap, a hőség, a hideg az embereket. Tehát egy koncentrációs táborrendszer volt ez. Több ilyen írást jelentettek meg. Kitűnő szerkesztőtársai voltak: Balázs Attila, Szűgyi Zoli, Maurits Feri, tehát nagyon jó csapat gyűlt össze. Egyszer csak – nem a szerbek! –, az ottaniak, a vajdasági magyarok fogtak össze ellene. Ne említsünk most neveket, mert olyan emberekről lenne szó, akiket ma megbecsült nevekként ismerünk. És szétverték az Új Symposiont. Meg vagyok győződve arról, hogy van olyan, hogy egy embert egy ilyen trauma megbetegít. Sziveri hamarosan rákos lett, áthoztuk Magyarországra, itt fél évig húzta még. Ő korábban Szabadkán lakott, ahol én meglátogattam. Amikor megbetegedett, Szabadkán vitték kórházba, ott nyitották fel, de ugyanazzal a mozdulattal vissza is varrták. Azt mondták, hogy nincs esély. Ezért áthoztuk Magyarországra, itt sokan segítettek rajta, de nem tudtuk megmenteni, egy éven belül meghalt.
*
Azt hiszem, hogy Sziveri Jánoshoz fűződő barátsága miatt is érdekesek számunkra (és a mi szempontunkból érdekesebbek is, mint az anyaországi publikum számára) Zalán Tibor szavai. Ezért is tartom fontosnak, hogy feldolgozzuk a tavalyi beszélgetésben elhangzottakat.
(Folytatjuk)
