Tale tuum nobis carmen, divine poeta,
quale sopor fessis in gramine, quale per aestum
ducis aquae saliente sitim restinguere rivo.”
Illetve – mint korábban már utaltam rá –, mivel latintudásom kifejezetten csiszolatlan, Lakatos István fordításában így hangzanak a Révay József által még eredetiben idézett sorok: „Énnekem énekszód olyan élvezet, isteni költő, / mint gyepen álom a lankadtnak, vagy eloltani szomját / nyáron a felbuzgó forrás édes folyamából.” Révay azt a lírát ünnepelte hát örökként 1931-ben, amelynek haláláról mintegy tíz esztendővel korábban, a múlt század húszas éveinek elején Babits Mihály énekelt; és az eposzok, az epika vesztét látta Révay abban, hogy a közösség érdeklődése elfordult a világbirodalmi és monarchikus eszméket ünneplő művektől. „Az eposzok kora lejár” – mondta. Érdekes ellentmondás azonban, hogy Babits Sapphónak ajánlott, a líra halála felett kesergő verse az egyik legszebb és legmélyebb lírai költemény nemcsak a kor magyar irodalmában. Olyan hatást kelt ez így, mint egy, az életet ünneplő, önmagát pajzán epigrammának vagy vad tivornyákat és orgiákat idéző bordalnak álcázó – sírvers.
Mégis, mintha Révayval feleselne – mintegy tíz esztendővel korábban megfogalmazott válaszában – Babits idézett versének soron következő strófájában: „Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók / nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk / s mit ér a szó, amely csupán tiéd? / De istenem, hát testvér az, aki / nem hallja meg testvére panaszát, / ha nem övé is? Önző a világ: / csak közös inség, közös láz, közös / zavar dadog, – a többi csönd s magány. / A líra meghal, és a szerelem, / mint a galambok csókja, hangtalan” – mondja ugyanazzal a végkövetkeztetéssel, amellyel előző versszakát is zárta. Tehát ebben az elképzelt párbeszédben Révaynak nem sikerült Babitsot meggyőznie.
Van valami egészen szörnyű abban, hogy amikor az ember leteszi a könyvet, visszahelyezi a polcra, már ez a mozdulat is visszarántja, vissza kell zökkennie a szürke, agyament, s ugyanakkor teljesen felesleges dolgokkal terhelt hétköznapok kínos valóságába. És menni kell, talán dolgozni is… A Népszava című napilap például arról írt idén nyáron, 2008. június 6-i lapszámának negyedik oldalán, hogy nem helyezte hatályon kívül a Heves Megyei Bíróság a megyegyűlés döntését, amelynek alapján a következő húsz évben a HospInvest Zrt. működtetheti az egri kórházat. A megyegyűlés alelnöke, Merczel József elmondta, hogy a bíróság végzésében formai okokkal indokolta a kereset elutasítását. Ezek szerint az érdekképviseleteknek nem volt az ügyben keresetindítási joguk. A közgyűlési határozat megsemmisítését kérő MEDICARITAS szakszervezet, az EDDSZ (akármi rejtőzzék is e rövidítés mögött, s akármi legyen is ez…; no, jó, nem bánom: Egészségügyi és Szociális Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezete…; hát most kellett ez nekem?!) Kórházi Alapszervezete és a Magyar Orvosok Szövetsége Egri Szervezete fellebbez a döntés ellen. A megyegyűlés hatmilliárd forintos befektetésért cserébe adta idén júliustól a HospInvest üzemeltetésébe az egri kórházat, ahol a dolgozók zöme azóta is tiltakozik ez ellen. Ez az ügy persze régtől fogva, és még túl sokáig húzódik majd ezután is… Most, kérem szépen, hol van mindehhez képest az, hogy szűk két hónappal korábban a Napi Ász című napilapból pedig arról értesülhettünk május 14-én, ezen a sorsszerű szerdai napon, hogy Stohl Andrásnak ismét lánya lesz? S ugyanebben a lapszámban kitálalt a bulvártévés műsorvezető Sebestyén Balázs édesapja, Sebestyén József is, aki megvallotta a nyilvánosság előtt, hogy immár húsz hosszú esztendeje vár a fiára… Szörnyű! „Nem bűnként tartom számon, hogy elváltam. Úgy éreztem, hogy mennem kell, mentem. Nem azért, mert gondot jelentett volna a családi élet, de ma már másképp oldanám meg a dolgot. Erről viszont Balázs nagyon keveset tud. Nem őt hagytam el, hanem egy helyzetet oldottam meg úgy, hogy elváltam. Csak ezt nem sikerült még megbeszélni.” A mellékelt fényképen pedig a szomorú apuka a Napi Ász néhány nappal korábbi lapszámát tartja a kezében, amelyik a címlapján hirdeti: Toroczkait alaposan megverték Szerbiában…
Akárhogy legyen is, a líra vagy az epika vesztében higgyünk is inkább, valami mindenképp és végérvényesen elveszett, van tehát valami szörnyű abban, amikor a könyveket vissza kell helyezni a polcra… Ilyenkor elgondolkodhatunk akár azon is, hogy melyik világ az igazi: a borítók között betűkbe foglalt realitás, vagy a hétköznapokat megtestesítő valóság? November 1-je van, amikor koszorút és virágot viszünk a temetőkbe, talán az egyik legmegfelelőbb nap ez arra, hogy a valóságot a polcokon keressük. Akár az alig néhány napja, 2008. október 21-én újratemetett Janus Pannonius sírversét is felidézve, amit latin eredetiben véstek az első, névvel is ismert magyar költő új, pécsi nyughelyének sírkövére: „Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először / Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. / Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység; / Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább.” A léleknek hát még mindig van kit megszólítania.
