„Nagyszabású, színvonalas jó estét kívánok mindenkinek, a Magyar Mignon és Jódli Művek szíves támogatásával, és mintegy tizenegy éves Sziget-szakmai tapasztalatom minden súlyával, egyben fölhívom a figyelmüket, hogy máris késésben vannak a Sziget legjobb koncertjéről, amely.
Külön köszönöm a Latyak Outdoor Clothing támogatását, amely lehetővé tette, hogy itt külön köszöntsem azokat az édesanyákat, akiket akaratuk ellenére hurcolt ki csökkent értelmű gyermekük, utóbbiakat viszont vendégül látja egy konyakos unikumra a Magyar Reklámszövetség a Tibeti Jakfurulyás Ponthegesztők sátra melletti büfében.
Ahogy magunkat a Boa Energy Drink támogatásával ismerem, alighanem idén is az »Essen, Trinken, Randaliren« szentháromságának jegyében feszülünk neki az egy hétnek, amely, mint tudjuk, kell, együtt, szociálisan. Tehát bizony előfordulhat (és elő is fog fordulni), hogy a hatodik nap hajnalán például heves hangjelenségektől kísérve dinnyehéjból készített bukósisakot tesztelünk információs fémtáblának fejjel való nekirohanás módszerével.
A Citera- és Csipketerítő-ügyi Minisztérium szíves segítségével fölhívom a figyelmet a kulturált szórakoztatás társadalmilag hasznos formáira, úgymint spirituális pogózás Krishna-core bulin, a Büdösbogár bábegyüttes A suszterinas mountainbike-ja című európai hírű szado-mazo fantáziájának megtekintésére, valamint itt ragadom meg az alkalmat, hogy mindenkinél különbül köszöntsem mindannyiunk nevében Fekete Pákót, akinek szigetes debütálása alkalmából átnyújtanám a gyöngyház Anettkákkal ékesít Fásy Ádám-rend Uhrin-keresztjét.
A Slájm Superlights 0,0001 mg támogatásával felkérjük önöket, hogy tartózkodjanak az erőszakos nemi közösüléstől, a késeléstől és a Z együttes koncertjétől. [Az ehhez a gondolathoz tartozó lábjegyzetben pedig: »Az együttes már nem fiatalkorú, de a szervezők kérésére nem gyalulunk földbe föllépőt a baráti, meleg hangú beköszöntőben.« – szpa megj.]
Amennyiben egy zűrös hajnalon találkoznának a láthatóan ittas állapotban lévő Schmuck Andor–Assisi Szent Ferenc–R2D2 trióval, hívják a hátoldalon található zöldszámot.
A következő lapokon pedig érdekes koncerteket ajánlunk önöknek a Surmo Wear támogatásával. Külön a figyelmükbe ajánljuk a Flash együttes hangversenyét és aztán a többit.
Pihenj, egészségükre!” – 2003-ban történt meg, hogy a Pesti Est című műsorújság Sziget-különszámában szétválasztották az előszót és a beköszöntőt. Uj Péter itt idézett beköszöntője Drága emberek! címmel jelent meg a kiadványban, kétoldalnyit visszalapozva – a hetesről az ötösre – pedig Hiller István (akkori és – rövid kihagyással – mostani) kulturális miniszter köszöntötte a fesztiválozókat (bejelentkezett a miniszter, akinek a támogatás ellenében, biztosítani kellett a „fellépési”, ti. a szereplési lehetőséget…:-), van ez így jobb helyeken is: „Már csak néhány év, és két kisfiam is önálló Sziget-lakó korba lép. Remélem, addigra már nemcsak arra biztatják őket, hogy »hozd el anyádat«, hanem arra is, hogy hozd el apádat!
Én ugyanis – mint annyian – szeretem a Szigetet. A Sziget olyan hely, amelyről sokan legfeljebb álmodoznak, az illúziók világa. A tökéletes társadalom, amelyben nem számít, ki vagy. Elméletifizika szakos hallgató vagy szobafestő-mázoló. Ír turista vagy egy az itthon lévők közül. Nem kérdezik, hogy a falu teleházában böngészed-e a programot vagy a tizediken, a saját ISDN-eden. Érdektelen, hogy metálhívő vagy, netán funkyrajongó, mindegy, kire szavazol, miben hiszel, slusszkulcsod van vagy BKV-bérleted, magad jössz vagy tolnak, egyedül vagy, vagy a barátiddal. Itt mindenki Sziget-lakó és még az sem fontos, hogy táborozó vagy átutazó.
A Sziget olyan mint a vágyott Európa. A maradéktalan és megalkuvásmentes demokrácia. A kreativitás és a sokszínűség multikulturális jelképe. Mindenki azt viszi, amiben ő a legjobb, és ennek a többiek örülnek.
A Sziget már csak ilyen – mondják. Minek filózol itt? Ez csak a zenéről szól, a buliról, arról, hogy együtt vagyunk (sajnos, most vagytok, mert én itt ülök egy irodában). Mint a klasszikus viccben. Nekik is igazuk van. Azt kérdezed, hogy lehet, hogy mindkettőnknek igazunk van? Neked is igazad van.
Jó szórakozást kíván:
Hiller István
kulturális miniszter”
@k = In memoriam 1CL03334
Ha jól számolom, mióta a Szigetre járunk, eddig háromszor raboltak ki bennünket, illetve túrták fel a sátrunkat: 1999-ben rögtön a nulladik napon vitték el az akkor még kicsomagolatlan holminkat, 2003-ban a zárónap éjjelén, tehát már az utolsó utáni napon, és 2007-ben, valamikor a fesztivál közepén, a sűrű és átláthatatlan esőfüggöny rejtekében. Mert az ilyesmi is a hasonló jellegű rendezvények – igencsak sajnálatos – járulékos eleme… Collateral damage…
2003-ban kis csapatunkhoz, a válogatott jópofákhoz („…združeni odredi…”), a Magyar Szó és a Képes Ifjúság egyesített, közös erőihez csatlakozott a zentai zEtna szépirodalmi webmagazin is, így később, amikor felosztottuk egymás között a tennivalókat, természetesen vállaltam, mondhatni „lenyúltam” a feladatot, és novellaszerűen írtam meg élménybeszámolómat, összefoglalómat a Sziget Fesztiválról az internetes lap számára. In memoriam 1CL03334 lett az elbeszélés címe, amiben a betű- és számsor a sátrunk kirablásakor eltűnt szerkesztőségi digitális fényképezőgép gyári számát jelöli. Egyáltalán nem csoda hát, ha a fesztivál végeztével, amikor hazaindultunk, olyanok voltunk mint egy vert sereg… Útközben egy kis kitérőt tettünk, hogy kivigyük a repülőtérre barátunkat, aki Angliából érkezett a Szigetre, s ez lett később a novella nyitó motívuma:
Ahogy megérkeztünk a Ferihegy 2-re, s elintéztük a parkolás körüli bonyodalmakat (ezért is jó alaposan meg akartak vágni bennünket…), kiderült, hogy Mekinek csak két óra múlva lesz gépe Londonba. Illetve, épp akkor szállt fel kettő is egymás után, előbb egy Maléves, aztán meg a British Airways járata, de amikor mi megérkeztünk, a kapuk már zárva voltak. Nem én voltam az egyetlen a társaságban, aki most először járt repülőtéren. Illetve, valami dereng, nem is igazán emlékszem, inkább csak mintha sejlene, a feltételes mód kötelező hangsúlyozásával, hogy igen, egyszer jártam már a Surčinon, talán még az általános iskolával, valami osztálykirándulás vagy valami hasonló lehetett, de az egész csak ennyi... Mintha jártam volna már a Surčinon, mintha lett volna ott előttem egy – az akkori, gyermeki magasságomhoz képest – hatalmas ablak, vagy üvegajtó, vagy kilátó, vagy mi a szösz. No, most meg, ha már ott jártunk, nem akartuk Mekit sem egyedül hagyni két óra hosszát várakozni.
Amikor néhány perccel korábban megálltunk az egyik benzinkútnál, mert Meki mindenáron kólát akart inni, s bementünk a kis boltba, akkor már mindegy volt. Az ő egy darab kóláját sem tudtuk volna kifizetni, nemhogy még mi is fogyasszunk valamit. A benzinpénzre addigra már áment mondtam, másból nem is vásárolhattunk volna. Katinak szénsavmentes ásványvíz, jómagamnak valami Toma márkájú vörös gyümölcslé, a többiek pedig mindannyian kólát kaptak. Hazafelé meg majd csak lesz velünk valami az úton... Ha mást nem, hát majd hazatoljuk szegény Bonifácot.
No, ez meg így túlzás, mert lapult még a zsebünkben kétszáz euró, amivel azt terveztük, hogy sértetlenül és érintetlenül, tehát eredendő szűziességében hozzuk haza, azonban ekkor már evidens volt, hogy liliomtiprásra kell fanyalodnunk. Oda is adtam belőle Zolinak ötvenet, hogy diszkréten adja tovább Mekinek, legyen neki pénze a repülőtéri illetékre, meg amivel még meg akarják vágni útközben (szerencsére a menettérti jegye a rablás után is megmaradt; úgy látszik, nem utazgatós fajta emberek voltak a tolvajok…), és egyébként is panaszolta, hogy indulás előtt a Heathrow mellett hagyta a kocsiját üres tankkal, valamiből tehát benzint is vehessen majd, amikor hazaér Londonba. Kérdeztem is Zolit, ahogy ott álltunk szépen libasorban a korlátnak támaszkodva, hogy odaadta-e már a pénzt Mekinek, de azt mondta, hogy nem akarja elfogadni tőle...
Szép volt ott támaszkodni, szó se róla, néztük a felszálló gépeket, tűzött, sőt pörkölt a nap (Meki addigra már félmeztelenre is vetkőzött), száradoztunk, hiszen a benzinkúton vásárolt italokat már rég elfogyasztottuk. Ha a benzinpénzt már úgyis megkezdtük, hát ne ácsorogjunk itt, gyerünk be a váróterembe, üljünk be valahova, oszt igyunk, meg együnk is valamit (mert már mindannyian éhesek is voltunk; így, délutántájra még mindig reggeli nélkül voltunk...). Ahogy beléptünk, az étterem mellett, amelyiknek szélére végül beültünk, ott állt felstószolva egy nagy halom újság, elcsentem hát belőle egyet. No, csenni ugyan nem nagyon kellett, hiszen épp azért volt az oda kirakva, akárcsak a metróaluljárókban is szokás, hogy a járókelők, az utasok, az arra járók, a vendéget várók és vendéget kikísérők szépen elszedegessék. A Metro hírújság aznapi száma volt az, s hát, ahogy beültünk a vendéglőbe, azért jókora csodálkozással olvastam az egészet. „Az iraki felszerelés már úton van”, „Rejtélyes betegség pusztít Irakban”, „Kiraboltak egy pesti pénzváltót”, „Súlyos baleset a 7-esen Zamárdinál”, „Tarthatatlanul alacsony a hazai bérek színvonala”, „Indonéziai robbantás”, ezek voltak a nagybetűs címek a címoldalon. Persze, engem ezek egyike sem foglalkoztatott igazán, s nem is ajzott fel különösebben, az egyetlen, amit eddig még kihagytam a felsorolásból, viszont már igen: „Bezárt a Sziget”. „Ma reggel véget ért a XI. Sziget Fesztivál. A rendezvény hét napja alatt olyan sztárokat láthattak a szigetelők, mint a tegnapi Massive Attack, vagy a nyitónapon játszó Shaggy és Ibrahim Ferrer.
Szombaton a fesztivál rekordot döntött: 62 ezer látogató érkezett a Szigetre. A lakók viszont egy másik rekordot is megdöntöttek, méghozzá a legnagyobb festmény Guinness-rekordját. A nyolcszáz négyzetméter alapterületű alkotás több mint hatezer apró részletre volt osztva, hogy egyszerűbb legyen festeni. Immár az is szokásossá vált, hogy politikusok látogatnak ki az esemény helyszínére. Idén többek között Kovács László külügyminiszter, Lamperth Mónika belügyminiszter és Lévai Katalin, az esélyegyenlőségért felelős tárca nélküli miniszter is tiszteletét tette.”
(Folytatjuk)
