Zalán Tibor költő nemcsak Sziveri János, az Új Symposion 1983-ban leváltott szerkesztősége vezetőjének pályatársa, nemcsak a folyóirat volt főszerkesztőjének közeli barátja volt – mint sorozatunk korábbi részeiben már láthattuk –, hanem a Symposion-botrány, a Sympo-ügy egyik érintettje is. Teljes terjedelmében idézett verse, a Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére 1983 januárjában jelent meg az Új Symposion sorrendben 213. számában. Ugyanitt publikálta a Symposion-botrány során ugyancsak inkriminált Naplójegyzeteit az erdélyi Molnár Gusztáv, és a későbbiekben kifogásolt részletek jelentek meg a lapszámban Boro Krivokapićnak a Miroslav Krležával készített interjújából is Túri Gábor fordításában.
Hiába élt tehát Zalán Tibor az államhatároknak egy akkoriban még vasfüggönnyel, manapság pedig immár schengeni egyezménnyel zárt másik oldalán, ha közvetett módon is, de az 1983-as Sympo-ügy szenvedő alanya volt Tolnai Ottóval, Radics Viktóriával, Csorba Bélával, Mák Ferenccel, Kalapáti Ferenccel, Balázs Attilával és a vajdasági (származású) nevek további sokaságával együtt.
Az Új Symposion Kiadói Tanácsának 1983. február 9-i ülésén is éles vitát váltott ki Zalán Tibor Szőcs Gézáhozcímzett verse. Az ekkor készült hangfelvétel leiratát Csorba Béla és Vékás János adta közre 1994-ben A kultúrtanti visszavág című dokumentumkötetében:
„Fehér Kálmán: […] Az esztétika, amikor politizál, akkor ne akarja csak csupán az esztétikai kategóriákat magára fönntartani.
Ide tartoznának tulajdonképpen tehát azok a részei az Új Symposionnak az eddigi gyakorlatából, amelyet megvalósításnak nevezünk. Ebben a megvalósításban úgyszintén, hogy úgy mondjam, klasszifikálni kell, hogy megmondjuk, mi micsoda, és miért az, amit annak nevezünk. Természetesen az eredményeket sem kell elhallgatni. Azt hiszem, nagy eredményekről hallottunk, illetve olvastunk itt. Senki ebben a társadalomban nem mondja azt, hogy különösen az ifjúságnak, vagy a fiatal értelmiségieknek vagy tollforgatóknak, legyenek azok írók, költők, a tévedés lehetősége nincs megadva. Sőt. Én azt hiszem, hogy a Symposion legkevésbé ott tévedett, hogy saját munkatársai köréből tévedtek. Tévedett egyfajta szerkesztéspolitikával, tévedett tulajdonképpen egy átvett, egy becsempészett, politizált esztétikával. Itt beszélünk Eörsiről és hasonló költőkről, miegymás. Kérem, az nem esztétika csupán, amikor átveszünk egy Zalán-verset, amelyet megírnak Budapesten november 17-én, és keresik Szőcs Gézát Románia-szerte, föladják a verset Jugoszláviában, Újvidéken. Ez esztétika?! Itt vannak, ha mást nem, katonaviselt emberek, és tudják, hogy mi az esztétika, és hogy itt ebben milyen esztétikát kell keresni.
Úgyszintén nagyon sokat beszélgettünk arról is a főszerkesztővel az utóbbi időben, hogy miként lehetne segíteni az Új Symposion körülményein, anyagi sorsán, és ahogy tudom, többek között az utóbbi időben az is először oldódik meg, hogy az Új Symposion nem veszteséggel zárja ezt az évet. Ez azt jelentette, hogy a Forum dolgozóinak is negyvenvalahány millió dinárt oda kellett adni az Új Symposionnak. Nem számítva azt a dotációt, amit a társadalom nyújt. Ezt az Új Symposion szerkesztősége, karöltve a szerkesztőbizottsággal, tanáccsal, annak a kiadói politikának a megvalósítására használja föl, amelyet kijelöl. Ezeket az eszközöket egy társadalomban se azért adják, hogy az oppozíciót, még ha az demokratikus oppozíció örve alatt is van, hogy éltesse, és hogy örüljön annak, hogy van egy belső ellenállás, belső oppozíció. Különösen nem azért adja, hogy azoknak a verseit közöljük, akik külföldi emigrációban vannak, disszidensek, romániai, legalábbis fogalma sincs az olvasónak, hogy most a napló, amely Bukarestet címjelzi, hogy az most ott él, vagy él-e ott, vagy pedig már máshol él.
Csorba Béla: Molnár Gusztáv még mindig Bukaresten él.
Fehér Kálmán: Jó. Én azért mondom, mert vannak ott Zalán-versek, a szerkesztőség ismerheti ezeket, az olvasó nem ismeri.
Csorba Béla: Az a Bukarest Bukarestet jelent. […]
Sziveri János: A másik, hogy külföldi magyar szerzőket nemcsak az Új Symposion szokott közölni, hanem azt hiszem, más lapok is, más vajdasági folyóiratok, kezdve az Üzenettől egész a Hídig, és mi se csináltunk tulajdonképpen egyebet, mint hogy közöltük őket. Ha történetesen nem volt zavaró egy Hídban mondjuk Tamás Gáspár Miklós neve, akkor nem tudom elképzelni, miért zavaró egy Molnár Gusztáv neve az Új Symposionban, aki ráadásul még csak nem is távozott el az országból. Egyébként filozófiai-esztétikai szövegről van szó, tartalmi szempontból nem hiszem, hogy valami kifogásolnivaló lenne. Zalánnal kapcsolatban csak annyit, hogy Zalán Tibor nemzedéktársunk, a magyarországi fiatal költők egyik vezéregyénisége, és jó verseket ír, szerintem ez a két jó verse, amit közöltünk, ezek se voltak rossz versek, no most hogy éppenséggel Szőcs Gézához írta, hát…
Fehér Kálmán: Ez ugye éppen semmit nem jelent. Az is esztétikai kategória…
Sziveri János: Jelent valamit, de hát nem tudom…
Fehér Kálmán: Én nagyon sajnálom, hogy közbeszóltam, de azért vettem a bátorságot, mert amikor én beszéltem, akkor is közbeszóltak. Ismétlem, nem az a célom, nem az a célunk a tanácsüléssel, hogy magyarázatot szolgáltassunk arra, amire nincs magyarázat. Ha valamire nem tudunk magyarázatot szolgálni, van két lehetőség, több nincs. A Tanács vagy elfogadja, vagy nem fogadja el. Ha nem fogadja el, ismét két lehetőség van, vagy megcsináljuk azt az önkritikai jelentést, vagy ha nem tudjuk, nem vagyunk rá képesek, beadjuk a lemondásunkat. Ha nem, akkor beadja a Tanács. Itt azt hiszem, más kiút ebben a pillanatban nincs, az, hogy itt vitázgassunk egymással azon a szerkesztőségi jelentésen, amely nem az, amin lehetne kifejteni egy vitát. Itt a vitát tulajdonképpen emeljük egy szerkesztőségi jelentésre. A szerkesztőség az írásos jelentésben zárójelben tünteti föl azt, amiről nem szól. Ismét nem tudom, hogy a főszerkesztőnek, mivel a többi bizottsági tagokat nem hallgatta az ember, vagy nem jutottak még szóhoz, hogy vajon a bizottságnak a véleménye mindaz, amit a főszerkesztő elmondott.
Sziveri János: Ez a szerkesztő bizottság véleménye.
Csorba Béla: Azt hiszem, arra kellene törekednünk, hogy végül itt egy értelmes párbeszédet folytassunk, és valóban megvizsgáljuk azokat a szövegeket, amelyeket problematikusnak tartunk, és végül valamilyen megoldásra jussunk ebben a kérdésben. Csak visszakérdeznék, tényleg minden vita nélkül, hanem éppen a párbeszéd végett: adott esetben én személy szerint nem értem, nem tudom, hogy például Szőcs Géza neve, ami az egyik Zalán-vers fölött fordul elő, ebben a konstellációban miért okoz problémát. Tehát szeretném, ha egészen konkrétan megvizsgálnánk egy-egy szöveget.
Gion Nándor: Te azt akarod mondani, hogy te nem tudod, hogy ki az a Szőcs Géza és mi történt vele az ősszel. Hát azért ne játsszuk meg magunkat! Ha nem tudjátok, akkor majd én megmondom.
Csorba Béla: Nézd, Nándor, én például személy szerint ezt nem tudtam. Most sem tudom pontosan.
Gion Nándor: Ez a vers azért lett megírva, mert börtönbe került, állítólag megverték, ilyen hírek terjedtek Pesten, azután kiengedték és valahol elbújt egy faluban. Ilyen hírek terjedtek Pesten, erre föl írta Zalán ezt a verset. Ne játsszuk meg a naivat.”
Azok az emberek, akiket az értelmi szerzők az Új Symposion szerkesztőségének szétverésével, lejáratásával, kompromittálásával, tulajdonképpeni leváltásával és ellehetetlenítésével bíztak meg, 1983-ban semmitől sem riadtak vissza. Egyértelműen lemérhető ez abból, hogyan játszottak ki olyan személyiségeket is a Sziveri-féle szerkesztőség ellen, akik alapvetően nem álltak szemben a lappal, nem fordultak a folyóirat és annak vezetése ellen, illetve nem voltak beavatott tagjai az Új Symposion ellen szerveződött klikknek, érdekcsoportnak. Így keveredett bele ebbe a történetbe Gion Nándor is, aki ebben az időszakban az Újvidéki Színház igazgatója volt, s akit nem sokkal korábban neveztek ki az Új Symposion Kiadói Tanácsának élére, többek között éppen Sziveri János javaslatára. Gion viszonylag jó kapcsolatban állt a szerkesztőséggel, támogatta annak munkáját és a lap arculatát. Sziveri később, a Keresztury Tibornak adott interjúban (Félterpeszben, Arcképek az újabb magyar irodalomból, JAK Füzetek 54, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991.) mégis igen negatívan ítélte meg Gionnak a Kiadói Tanács elnökeként végzett tevékenységét: „az a nagy szégyen az egész Symposion-ügyben, hogy a lap első nemzedékének többsége – akiket tiszteltünk egykoron – felvállalta a leszámolásnál a hóhér szerepét. A Forum Nyomda, Lap- és Könyvkiadó Vállalat – ide tartozott munkaszervezetileg a Sympo – kapta a parancsot, hogy nyírja ki a szerkesztőséget. 83-ban a Symposion első nemzedékéből Fehér Kálmán a ház vezérigazgatója volt, Bányai János, jelenlegi vezérigazgató akkor a Könyvkiadó főnökeként ügyködött, míg Gion Nándort, az Újvidéki Színház akkori igazgatóját az év elején nevezték ki az Új Symposion Kiadó Tanácsának elnökévé. (Nagy tévedésem volt, amikor én is őt javasoltam erre a posztra!) Ők voltak tehát a hangadók, azok, akiknek a valamikori szerkesztő és író, Major Nándor – és hasonszőrű politikustársai – kiosztották a feladatokat. Nyilván vastag lehet a bőr a képükön, mert »tisztességesen« el is végezték ezeket.”
Gion Nándor később, a budapesti Népszabadság című napilapnak adott interjúban így emlékezett ezekre az eseményekre: „az akkori viszonyokhoz képest elég keményen viszonyultam a napi politikához. Részben talán ezért is kértek fel a tanács elnöki tisztére, ezenkívül nekem tetszett Sziveri Jánosék Új Symposionja, így hát igent mondtam. Aztán az új tanács alakulgatott hónapokig, Sziveriék meg közben továbbra is jó folyóiratot csináltak, de gyűjtögették a rossz politikai poénokat.
Megalakult az új kiadói tanács, engem kineveztek elnöknek, meghatározták, hogy mikor lesz az őrségváltás, és ekkor robbant a bomba. Sziveriéknek menniük kell, mondták, velem ezt is a Vajdaság elnöke közölte, és én már akkor színházigazgató voltam, pénzekért előszobáztam és udvariasan beszéltem a berzenkedő hatalommal. De ha gorombábban beszélgetek, Sziveriéken az sem segített volna. Lehetetlen helyzetbe kerültem. Megkezdődött a szétverési procedúra, amit még a régi kiadói tanács, a Forum kiadóház vezetői és az alapító, az Ifjúsági Szövetség illetékesei intéztek, de engem, mint a leendő tanács elnökét, megfigyelőként és szavazati jog nélkül, meghívtak a felmorzsoló értekezletekre.
– Gondolom, nem árulok el titkot, ha közbevetem, hogy a Forum két vezetője Bányai János és Fehér Kálmán volt.
– Ott ültem hát én, aki Sziveriék kérésére vállaltam a tisztet, és végig kellett néznem, ahogy Sziveriéket leváltják. Persze, még szavazási jog nélkül is védhettem volna őket, védtem is, bár nem túl energikusan, tudtam, hogy menthetetlen a dolog. Az egyetlen energikusabb követelésem az volt, hogy ha leváltják is a szerkesztőség éléről ezt a csapatot, további írói munkájukat ne akadályozzák. Talán kétszer vagy háromszor szólaltam fel, elég színtelenül beszélhettem, mert amikor később újranyomoztak az ügyben, az én nevemet még a jegyzőkönyvben sem találták meg. Mellesleg ennek az egyetlen követelésemnek sem lett sok foganatja, a leváltott szerkesztők utcára került íróként se közölhettek jóformán semmit.” (Az interjút Szabadkőműves szeretnék lenni – Budapesti beszélgetés Gion Nándorral címmel a vajdasági Napló című hetilap is átvette 1993. december 8-i számában.)
Mint azt ma már mindannyian tudjuk, Gion Nándornak ezt az egyetlen kérését sem teljesítették, az Új Symposion 1983-ban leváltott szerkesztősége tagjainak további írói munkáját és kibontakozását akadályozták, akárhova mentek is, utánuk nyúltak, befolyásolással és fenyegetéssel igyekeztek kirúgatni őket állásukból. A történetnek ez a része is egy olyan téma, amelyiknek máig ható következményei vannak, sőt máig is elevenen élő, akkoriban a leváltott szerkesztők lejáratására kreált – széles körben ma is igaznak vélt – hazugságai élnek a köztudatban. De ez már valóban egy másik téma, amelyet alkalom adtán külön kell majd tárgyalnunk… „Sajnálatos, hogy a közelmúlt Symposion-válsága idején az első nemzedék nem állt ki a legfiatalabbak mellett, sőt, néhányan aktív szerepet játszottak a folyóirat kialakult gyakorlatának, szerkesztő társulatának megszüntetésében” – írta Zalán Tibor A szövegírás változatai című cikkében, amelyik a Könyvvilág 1984/6. számában jelent meg. S itt az ideje, hogy a fentiekben bőségesen idézett dokumentumhalmaz után (aminek terjedelme miatt ezúton is elnézést kell kérnem; s aminek ismertetésére azért volt szükség, hogy elkerüljem az alaptalan vádaskodás látszatát, és bizonyítékokkal támasszam alá az elmondottakat, a megfogalmazott véleményemet…) visszakanyarodjunk kiindulási pontunkhoz. A bölcsészek köve – Kortárs magyar írók közelről című sorozatban, a budapesti, Károly körúti Alexandra Könyvesboltban 2007. november 20-án megtartott beszélgetésben Zalán Tibor költő válaszolt Kőrössi P. József költő, a Noran Könyvkiadó igazgatójának, és Péntek Viktória, a műsorsorozat egyik szervezőjének kérdéseire. Ezen a rendezvényen mesélt a Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére című, 1983-ban, a Symposion-ügyben inkriminált költemény szerzője régi barátjáról, Sziveri Jánosról is. Sorozatunk előző részét azzal zártuk, hogy Zalán Tibor egy másik költő barátjára, Mózsi Ferencre emlékezett. Zárjuk most ezt a sorozatot ismét egy, a tavaly novemberi beszélgetésben elhangzott, ugyancsak Mózsira vonatkozó részlettel:
– A rendszerváltás után én már befejeztem a Kortársnál a tevékenységemet, kiléptem az irodalomból, az Írószövetség szakosztályaiból, mindenhonnan kiléptem, „magáníró” lettem. Mózsi Feri egyszer megkért, hogy menjek le vele a Balatonhoz. Ahogy mentünk lefelé, egy karambol volt az ipszilonnál, ahol elágazik az 1-es és a 7-es út. Ültünk, és főttünk bent a kocsiban, mert természetesen nem volt légkondija. Mózsi egy nagydarab, szakállas férfi volt, s ahogy főttünk, főttünk és főttünk ott a kocsiban, odafordult hozzám, és azt mondta: Nem akarod közösen szerkeszteni velem a Szivárványt? Ahogy ránéztem, arra gondoltam, hogy ha most még elkezdünk itt vitatkozni a hőségben, akkor én megbolondulok. Azt mondtam, hogy jó, szerkesszük együtt a Szivárványt. Onnantól kezdve, amíg létezett a folyóirat, közösen szerkesztettük, később csatlakozott hozzánk Jankovics József és Szűgyi Zoltán, így négyesben már könnyebben ment. Egy csomó fiatalt magunkhoz vettünk, akiket a JAK eltanácsolt. Mert a szervezetek olyanok, hogy amint létrejönnek, azonnal szorítják kifelé a többieket. Kiadtunk nekik egy antológiát nem MIND egy címmel, sok mindent csináltunk. Szerveztük többek között a csobánkai találkozókat, ahol Szabados Györgytől kezdve Hobóig és Huzella Péterig mindenki föllépett. Ott voltak az írók Faludy Györgytől Kányádi Sándorig, rengeteg ember, százak vándoroltak ki Csobánkára, nagyszerű bulik voltak ezek. Nagyon-nagyon jól ment egy ideig, de mivel a pénzosztásokból a Szivárvány mindig kimaradt – mert most már csak alapítványi pénzekből lehet újságokat szerkeszteni –, Mózsi megsértődött, megkeseredett, és azt mondta, hogy akkor inkább befejezi. Ha akkor adnak tíz forintot, csinálja tovább az újságot. Nem adtak. Azok nem adtak neki tíz forintot, akiket közben megutaztatott Amerikába, a fél magyar irodalmat ő utaztatta meg az autóján, a repülőjén. Az Élet ÉS Irodalomban, sajnos, én írtam a Mózsinak a nekrológját, és jelzem, hogy érdekes módon azok, akik annak idején igénybe vették a szolgáltatásait, azok itthon szartak rá. Elszegényedve halt meg ez az ember, gyakorlatilag tényleg elszegényedve ment el közülünk – mesélte Zalán Tibor tavaly novemberben.
Keresztury Tibor, a fentebb már idézett interjú utolsó kérdésben pedig a terveiről kérdezte Sziveri Jánost, aki válaszában tömören csak így fogalmazott: „Szeretnék még néhány évet élni…” Mire a Félterpeszben című kötet megjelent, már mindannyian tudtuk, hogy ez a kívánsága nem valósulhatott meg…
A Zalán Tiborral tavaly novemberben, a Károly körúti Alexandra Könyvesboltban zajlott beszélgetés teljes felvétele meghallgatható az interneten, a blogomban, a következő címen: http://hattermodositas.freeblog.hu/archives/2007/11/26/Jo_kis_eletut__Zalannal.
Ez a sorozat pedig álljon itt az eltávozottak, ti. az érintettek, Gion Nándor, Mózsi Ferenc és Sziveri János emlékére, és legfőképp – a tiszteletére ajánlva!
