Ha a térképre pillantunk, akár könnyűszerrel el is bizonytalanodhatunk: a Krím félszigetet egy olyan keskeny kis nyúlvány köti csak a szárazföldhöz, amit egy elkapkodott futó pillantással talán észre sem vennénk, elsiklana a szemünk felette. S akár önálló, valódi szigetnek is vélhetnénk. Ez van persze papíron, a térképészet több ezerszeres kicsinyítései mellett. A valóságban azonban ez a „kis” nyúlvány, a Perekopi-földszoros, amelyik Ukrajna aljában a kontinenshez kapcsolja a félszigetet, mintegy harminc kilométer hosszú és kilenc kilométer szélességű.
Ez a ma már távolinak tűnő terület pedig valamikor a miénk is volt. A Bizánci Birodalomhoz tartozó félszigeten a gótok telepedtek meg, akiket az immár időszámításunk szerinti 375-ben „a hunok győzték le. Később a félsziget fölváltva a magyarok, kazárok, besenyők és kunok hatalmába került” – olvasom a Wikipédián.
Stratégiai szempontból is fontos terület a Krím-félsziget, hiszen ha még egy, most már alaposabb pillantást vetünk ugyanarra a térképre, láthatjuk, hogy tulajdonképpen a Fekete-tengert választja el az Azovi-tengertől. Lényegében, ha a Kercsi-szoros, Kubáni-alföld és Novorosszijszk városa felé eső elkeskenyedő része nem lenne ott, ahol van, mondjuk, egy ügyes mozdulattal kiradíroznánk a térképről, azzal megszüntetnénk az Azovi-tenger tengerfunkcióját, tengeri mivoltát, s akkor ezt is nyugodt lélekkel a Fekete-tenger részének tekinthetnénk. Ha túl sok realitás nincs is ebben az elgondolásban, legalább a nebulók dolgát megkönnyítenénk annyiban, hogy egy földrajzi jelenséggel kevesebbet kellene megtanulniuk az iskolákban. A vicc persze csak a Krím-félsziget stratégiai jelentőségét hangsúlyozza, s magyarázza is egyúttal a különböző kisebb és nagyobb hatalmaknak az évszázadokon át folyamatos érdeklődését a terület iránt a Bizánci Birodalomtól számítva egészen a huszadik század Szovjetuniójáig, és a mai Ukrajnáig.
Egy érdekes fogalmat adott a Krím-félsziget a köztudatnak, amelyik egy nem is itt született orosz államférfi, hadvezér és diplomata, Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) nevéhez fűződik. Akinek csak egy kis köze is van a filmművészethez, Szergej Mihajlovics Eisenstein rendező Patyomkin páncélos (avagy eredetiben: Броненосец «Потёмкин») című filmje nyomán ismerheti az ő nevét. A Port.hu ismertetője szerint: a ma ugyancsak Ukrajnához tartozó „Ogyessza kikötőjében a munkások sztrájkolnak. A hajón matrózok egy csoportja Vakulincsuk vezetésével elhatározza, hogy csatlakozik a sztrájkhoz. Másnap megtagadják, hogy egyenek a férges húsból készített ebédből. A hajó kapitánya a parancsmegtagadókra ponyvát dobat, és lövetni akar rájuk, de a fedélzeten felsorakozott legénység átáll Vakulincsukék oldalára. A kialakult harcban a tiszteket lefegyverzik, a kapitányt lelövik, ám Vakulincsukot is halálos lövés éri. Holttestét partra szállítják, és a mólón felravatalozzák, a város népe gyászolja. A kikötői lépcsőn gyülekező tömeg ellen katonaságot vezényelnek, esztelen mészárlás kezdődik. Válaszul a hajó ágyúi lövéseket adnak le a városi palotára. A flotta hajói felsorakoznak a lázadó hajó elfogására, ám azok matrózai is szolidárisak a Patyomkinnal, amely így győztesen kifuthat a tengerre, miközben felhúzzák rá a vörös lobogót.” Persze Grigorij Alekszandrovics Patyomkinnak előbb még ki kellett érdemelnie, hogy a cári Oroszországban egy páncélos hajót nevezzenek el róla…
Az ő nevét viseli nemcsak a filmtörténet egyik remeke, hanem az úgynevezett Patyomkin-falvak is, amelyek lényegében kulisszatelepülések voltak, s amelyeket a Krím-félszigetet az oroszok számára elfoglaló államférfi II. (Nagy) Katalin cárnő megtévesztésére építtetett 1787-ben. Itt találkozott ugyanis II. József német–római császár, magyar és cseh király az orosz uralkodóval, és itt kötötték meg törökellenes szövetségüket. II. Katalin látogatására készülve Patyomkin, mint a terület főkormányzója, állítólag színházi díszletekből álfalvakat építtetett, homlokzatokat állíttatott fel azokon a területeken, ahol az uralkodó utazása során elhaladt, hogy lenyűgözze a cárnőt a félsziget gazdagságával és rohamos fejlődésével. Így váltak a hazug politikai propaganda jelképévé a Patyomkin-falvak, s később a 19. század elején terjedt el, hogy ezzel a kifejezéssel jelölték a látszateredményekkel való hivalkodást, a kellemetlen tények hamis eredményekkel való takargatását.
Ha követjük a politikai élet aktualitásait, olvasunk híreket, nézünk televíziót, láthatjuk, hogy ilyen jellegű Patyomkin-falvak épülnek ma is ezerszámra, naponta, és a világ minden táján. Sőt, vannak politikusok, akiknek a nevéhez ma már nemcsak falvak, de Patyomkin-városok, sőt Patyomkin-földrészek, Patyomkin-univerzumok is kötődnek…
A történelem a későbbiekben úgy rehabilitálta a fogalom névadóját, hogy a kulisszafalvakról szóló mendemondákat csak rosszindulatból terjesztették el róla Moszkvában politikai ellenfelei. A Krím-félsziget históriájában ma is úgy jegyzik őt, mint egy olyan államférfit, aki a tatár uralom után igen sokat tett a terület fejlődéséért, mai szóval úgy mondhatnánk, felzárkóztatásáért. Akárhogy legyen is, Grigorij Alekszandrovics Patyomkinnak tényleg sikerült lenyűgöznie II. Katalin cárnőt – akinek mellesleg fiatalkorától fogva szeretője is volt – mindazzal, amit megmutatott neki az utazás során, így hát egyáltalán nem meglepő, ha később a cári flottában páncélost neveztek el róla. Aztán, hogy ez a hajó milyen szerepet játszott a 20. század elején, egy későbbi, nemcsak az ország és a kontinens, de az egész bolygónk életét mintegy nyolc évtizeden át meghatározó forradalomban, már egészen más kérdés…
De, hogy a történelem még egyszer visszaköszönjön, mai szemmel már azt mondhatjuk, hogy ez a forradalom is csak egy hatalmasra nagyított Patyomkin-univerzum volt.
