Szerjózsa kalandjai

Készítek most sebtében ebből is egy teljesen saját (és nem kevésbé sajátos…), rögtönzött változatot, ahogy – az én értelmezésemben – a kis Szerjózsa is elképzeli, mert ez a Szerjózsa bizony egy fontos ember ám, a szovjet hadsereg büszkesége volt hajdan, azokban a mára már megbukott időkben… Ezért is kapott hosszabb szabadságot, hogy minden katonatársa megirigyelhette ám…

Történt pedig, hogy Szerjózsánkat egy hosszabb afganisztáni szolgálat után hazaengedték szabadságra, ő pedig Moszkvába érve beandalgott a fürdőszobába, és ott teleengedte a kádat jó forró vízzel, sót szórt bele – nem fürdősót, hanem csak snassz jódozott konyhait –, mielőtt megmerítkezett volna. Fogta a hazalopott, a katonatársak orra elől elrejtett és féltve őrzött, hazacsempészett nyugati pornómagazint (a kabuli piacon vette még valami feketézőtől, aki egyebek mellett ilyesmivel is csencselt…), és a nyakig érő vízben lubickolva elintézte egyedül az intéznivalókat… Magyarán: kiverte a faszát. Többször is gyors egymásutánban, miközben a szilikoncsodákat, a nagycsöcsű csajokat nézegette a lapban. Két csajszika nyalta-falta egymást egy tükrös szekrény előtt az egyik sorozaton, az ügyes fotós nagyszerű hatást ért el a tükörjátékkal és a tükröződésben bevillanó fénnyel, a vakucsillanással. A szőkés lányka volt a dögösebb, átlagos férfiszemnek a tetszetősebb, de Szerjózsának valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt most mégis inkább a barna hajú, köldökpiercinges tetszett jobban, a fotók hátterében pedig, a csókolózó lányok mögött a bekapcsolt tévén épp valami westernfilm ment, két kalapos cowboy lovagolt elő a messzeségből. Egy másik felvételen a barna hajú lányka a hátát a tükrös szekrénynek vetve támaszkodott, kicsit megdőlt testtartásban, a szőke csajszi pedig térdre ereszkedve nyaldosta társa szeméremajkát, fogával a csiklóját ingerelte. És a körmök is domináltak ezeken a képeken: a szőke szépség térdelésből magasra nyújtott karjával épp elérte a barna lány mellét, és azt cirógatva, játszadozva kényeztette partnerét. A hátát a szekrényhez támasztó nő emlőjével játszó kéz, ahogy a mutató és a középső ujj közé fogott mellbimbóval játszott, hangsúlyossá tette a hosszú, ápolt, rózsaszín alapszínű, de fekete keresztcsíkozású körmöket. Közben pedig, ahogy a barna lány kezével a lába előtt térdelő barátnője hajába túrt, és karjával a vénuszdombjához húzta, szorította annak fejét, száját, nyelvét, ahogy a nő hajába túrt, hosszú barna műkörmei befonódtak partnere szőke tincsei közé. Itt meg főleg a térdelő lány fehér hajcsatjához közel került hüvelykujjak barna műkörmei váltak hangsúlyosakká.

Szerjózsa, mondom, a barna hajú lányra gerjedt inkább, mert az arca valami furcsa módon élőbb, élettel teltebb volt. Nemcsak a megjátszott pornós mosoly, nyögdécselés a nagy és mérhetetlen élvezethez, nem, ez a lány – a valóban szebb szőke partnernőjével ellentétben – valóban nevetett a nevetős képeken, annyira őszintének, igaznak tűnt, mintha nem is profi pornós pózolt volna, csak egy lelkes amatőr, ott a nyakkendős fotósnak, aki annyira azért mégsem volt ügyes, hogy egyik-másik képen ne láthassa őt is Szerjózsa a tükörben. Egy másik képen a szőke lánynak a vénuszdombján és környékén, amikor egészen közeli felvételen, egészen nagyban volt látható – „képernyőt betöltő szeméremajkak” módjára – még teljesen sebes, kiütéses volt a bőre, nyilvánvalóan, láthatóan nem sokkal korábban szőrtelenítette.

Egy másik sorozaton csak egy lányka – azt írták róla, hogy Tina, de hát az ilyen helyeken mindent írnak ezekről a nőkről, csak az igazat nem, főleg, ha a nevükről van szó – mutatta meg testének minden eldugott, rejtett, titkos, titokzatos porcikáját. Bal karjára egy elmosódott virágforma volt tetoválva, bal mellén pedig egy-egy kidagadó vastag ér futotta körbe felül és a belső oldalán a mellbimbóját. Ez a lány is szépen nevetett, Szerjózsa valóban szimpatikusnak találta két ütemes mozdulat között, amivel enyhe hullámzást keltett a kád vizének felszínén, mégis gyorsan továbblapozott, miközben már lassan hűlni kezdett a fürdő; a pára, a gőz pedig nem is tett igazán jót a pornómagazin papírjának. De ekkor már, a csúcsponthoz közeledve, a szabadságos katonának is lankadt a figyelme, ezeket az oldalakat már nem nézte meg olyan alaposan, mint az újság elején lévőket, csak lapozott, lapozgatott gyorsan, egyre nagyobb étvággyal, hogy még az utolsó pillanatokban is minél többet lásson, minél többet meg tudjon nézni, mielőtt elérkezik az oly áhított végcélhoz. Pedig volt aztán az újságban még egy lány, aki egyedül szórakoztatta saját magát a fotókon, egy kezdetleges fehér vibrátorral játszott – olcsó ócskapiaci bóvli lehetett az is, adózatlan csempészáru valamelyik falusi zsibvásárból –, de Szerjózsának úgy tűnt, mintha nem lenne elég belemenős, elég bevállalós, ezért karját a kád mellett lelógatva a moszkvai fürdőszoba csempéjére ejtette a lapszámot. Eddig tartott a kalandozás. A szabadságos kiskatona fejét hátára hajtva, rövidre nyírt koponyáját a vízbe lógatva nagyot sóhajtott, mondván:

– Ahhh… Tenger, csajok, ez az igazi élet…

De a film ekkor már forgott…

Sürgölődtek a producerek, nem lehetett tovább halogatni a dolgokat, szerződések üttettek nyeglére, s nyélre, dübörgött a casting, harsogott a fóbia, beizzították a torrenteket, illegális szerverek terjesztették már a próbafelvételeket is, paparazzik lesték minden mozdulatunkat, még a vécére sem tudtam úgy kimenni, hogy ne villanjon három rejtett vaku az ülőkébe szerelt miniatűr fényképezőgépeken, ipari kamerák felvételeit lopták el betörők a biztonsági szolgálat irodájából, ahonnan azt a boltot figyelték, amelyben Bruce Willis nyalókát vásárolt, Peter Falk pedig megvette az aznapi Magyar Szót és az előző heti Jó Pajtást és a Vremet, Tom Hanks a helyi könyvesboltban a Trium(f)virátus című kötetet kereste, de az eladó nem találta a polcokon, a teljes készlet elfogyott, a kiadóból pedig egyelőre nem ígértek utánnyomást.

Marion Cotillard pedig Zenta teljes Edith Piaf-cédékészletét felvásárolta kínjában, miután a Mojo söntésénél ülve tapintatosan közöltük vele, hogy sajnálatos módon – egyelőre – mégsem ő kapja meg a főszerepet, amiért ideutazott.

– Ne is haragudj, Marion, de Béres Márti sokkal alkalmasabb erre a szerepre – győzködte őt a már sok-sok korábbi történetből ismert Mazowiecki pajtás.

Csak Leonardo DiCaprio volt mindvégig szóltan…

Több világsztár fordult meg a mosókonyhánkban néhány nap alatt, mint amennyit a hollywoodi Tescóban egy hónap alatt látnak…

Győzködtem a producereket, hogy korai még elkezdeni a forgatást, mert még csak terveink vannak, vázlataink, de mire azokat megvalósítjuk, végleges formába öntjük, cizelláljuk, plasztikázzuk (mert fontosak ma már a szépészeti beavatkozások…), esetenként pedig – ahol szükséges – finomítjuk, a politikai korrektségre is ügyelni kellene, még bármi lehet az egésznek a végkicsengése… Bármi! Bármi olyasmi is, amit ma még nem is sejthetünk. Mert egyszerűen csak mindeddig nem gondoltunk rá, de menet közben fölcsillan a szemünk, sejtelmesen összenézünk, és máris új irányt vesz minden…

De nem hallgattak rám.

Nem halogattak rám.

Azzal érveltek, hogy a Harry Potter-filmeket is úgy kezdték el forgatni, hogy Joanne Kathleen Rowling a hétrészes regényfolyamból az ötödik részt még el sem kezdte írni. Meg aztán, ha valami úgy változik majd a későbbiekben, hogy az a történet előző részeit is befolyásolja, és visszamenőleges hatállyal kell korrigálni a már késznek, elkészültnek, lezártnak és véglegesnek, véglegesítettnek vélt dolgokon, az is bármikor megoldható… Hiszen gondoljak csak Lucasra! Amikor 2005-ben elkészült a Csillagok háborúja-filmeknek a történet szerinti harmadik része, A sith-ek bosszúja, akkor George Lucas a huszonkét évvel korábban forgatott, 1983-as A jedi visszatér című alkotásba bevágta az Anakin Skywalkerből Darth Vaderré változó Hayden Christensen számítógépesen megöregített arcát abba a jelenetbe, ahol a sötét nagyúr a mű végén – a történet szerinti hatodik részben – leveszi maszkját, és eredeti, emberi valójában jelenik meg. Szóval nem tartozik ez az Alkotmánybíróságra, ne gatyázzak én itt, visszamenőleges hatállyal is bármit megtehetünk, módosíthatunk, sőt akár még meg is adóztathatunk, hiszen ha ilyen apró – túl sok munkát végső soron nem is igénylő kis változtatásokat elvégzünk, közbeiktatunk –, akkor egy sebtében rögtönzött, jól felfújt reklámkampány mellett újra moziforgalmazásba lehet vinni a filmet, és csak úgy dől majd be a lé az ablakon…

Így történt hát, hogy minden jobb meggyőződésem ellenére elkezdődött a forgatás, kijelölték a helyszíneket ott a Tisza-parton, a szaftosabb jelenetekre pedig már Yvette Balcanóval is aláíratták a szerződést, hiszen ő úgyis otthonosan mozgott már ebben a közegben. Egész formás kis szerzői közösségek dolgoztak a forgatókönyvön, a párbeszédeket pedig különvált kis munkaközösségek kalapálták össze, az egykori garázsunkban, az egykor régen, sok-sok évvel ezelőtt berendezett dolgozószobámban, munkaszobámban, ebben a hátsó épületrészben rendezkedtek be a feliratozók, akik pedig máris fordították a világ legkülönbözőbb nyelveire, a legfurcsább karakterkészletekkel, a legvadabb szövegképpel, hihetetlen odaadással a már leforgatott jelenetek szövegét. Amelyik ország megvásárolta, és már az előleget is letette a még el sem készült filmre, annak a nyelvére máris készültek a fordítások… Idétlen idők óta nem tapasztaltam ilyen szintű buzgóságot. A hollywoodi profizmus teljesen megváltoztatta, átalakította az életünket.

Lars von Trier egy kis hordozható digitális zsebmonitoron mutatta meg nekem a már elkészült jeleneteket, illetve hát azok közül csak néhányat, azokat, amelyekkel elégedett volt, és úgy gondolta, hogy ha még változnak is valamicskét a vágószobában, a vágószoftverben, nagyjából mégis ez, nagyjából mégis ilyesmi lesz a végkicsengésük. Külön felhívta a figyelmem arra az áttűnésre – látszott rajta, hogy ő maga is nagyon élvezi ezt a jelenetet –, ahogyan a Déli pályaudvarról elindul a vonat, amelyiken 2006. november 16-án Pécsre indultam Ügó Csávesz¹ meghívására, majd egy nagyon ügyes megoldással, egy ötven évvel korábbi szerelvény – a felvételekből közben, az áttűnéssel egyidejűleg még a színeket is kiszűrték, és így teljesen dokumentumszerű fekete-fehér hatást értek el –, berobog Belgrádba, és megérkezik a magyar állami delegáció, élén Gerő Ernővel, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkárával, és a küldöttség tagjai között Apró Antallal, Hegedüs Andrással, Kádár Jánossal és Kovács Istvánnal, az MDP Politikai Bizottságának tagjaival. Mondhatom, mindez nagyon fellelkesített. Szövegalámondásos módszerrel úgy oldották meg, mintha a filmnek ezen a pontján egy korabeli filmhíradót látnánk – amilyeneket a mozikban adtak annak idején az esti filmek előtt (még én is láttam ilyeneket gyermekkoromban…) –, a bemondó pedig 1956-ban olvasta volna fel a szöveget, még egy kis recsegést is alácsempésztek SoundForge-ban, ahogy már ugye, az ilyen jellegű archív tekercsek napjainkra megőrződtek: „Gerő Ernő ezután bemutatta Alekszandar Rankovicsnak a magyar küldöttség tagjait, majd pedig Alekszandar Rankovics ismertette meg a magyar küldöttség tagjait a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége pályaudvaron jelenlevő képviselőivel.

A Magyar Dolgozók Pártja küldöttsége a pályaudvarról a »Stari Dvor«-ba (Régi Palotába) hajtatott, ahol 11 órakor megkezdődtek az MDP és a JKSZ közötti megbeszélések.”²