Ha írni akarsz, ne áruld el a titkaidat, mondta jóindulattal, bizalmaskodva átfogta a vállamat, arcomba lihegett. Nő vagy, kellenek a titkok, léted ettől függ, és már a fülemnél járt kereső szája. Megráztam magamat. Írni csak úgy lehet, ha titkokat árulsz el. Ha ügyes vagy, nem kiabál a dolgokból, hogy épp egy titok lett meztelen a sorokban. Folyamatosan vetkőzni, lepel lepel után hullik, azután rituális mosdás az utolsó lépésekig. Mert mindenki tisztán szeretne odaátra jutni! Nem szeretne, hanem kell. Boldogan engedelmeskedik. Azután kész lesz a regény, de valaki más írta meg helyetted. A végén valaki más vagy, mert aki voltál, a betűkre feszítve vérzik.
Átjárások
Álmomban igazi nő voltam. Férfi ült a lábamnál. Fekete szandálom pántját kapcsolta, remegett a keze, tekintete is megremegett, ha szememhez ért. Féltem biztatni, de vártam, hogy elérjen: a tenger mellett volt ilyen az apály-dagály játék. Előtte hét Napot láttam az égen, sorsfordító percekre vártam tehát. Egy hídra szöktem ismeretlen érzéseim elől. A híd egyetlen másik hídhoz sem volt hasonló, folyó nélkül feszült a semmi fölött. Azt hittem, ha oda visszajárok, majd nem korhad tovább. Láthatatlan lettem, miközben simogatott. Az álomban aztán szeretkeztünk is, de közben én egészen máshol jártam: a valóság vizein tettem gépiesen a napi dolgokat.
