(Fotó: Lennert Géza )
Mirnics Zsuzsa író 70 éves. Újságíróként dolgozott, a Jó Pajtás és a Mézeskalács főszerkesztője volt. Az Égig érő fák, Ellopott csillagok, Órásköz 12, Kapaszkodó című regényét, a Mesevirág című kötetét, a gyermeklapokban, antológiákban megjelent meséit generációk ismerik és szeretik. Az írónő az utóbbi majd két évtizedben a Magyarságkutató Tudományos Társaság köteteinek társszerkesztője. Jelenleg Szabadkán él.
70. születésnap okán talán meg szabad kérdezni, ki vagy mi indította el az újságírói, illetve az írói pályán?
– A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben az ifjúsági lapnak volt egy nyíltan felvállalt küldetése: összefogta az írogató fiatalokat. Az ötvenes évek végén Fehér Ferenc, az akkor még maga is fiatal költő szerkesztette a tollforgatók rovatát és szervezte nagy empátiával, lelkiismeretesen, szinte küldetésszerűen a fiatalok irodalmi találkozóit. Minden levélre válaszolt, minden nevet megemlített, minden szép gondolatot leközölt – körülbelül úgy, ahogyan azt több mint egy évtizede teszi nagy szakértelemmel és jó pedagógiai érzékkel Tomán Mária a Jó Pajtás Rügyfakadás rovatában. Az első biztatást a Jó Pajtás elődjében, a Pionírújságban kaptam Fodor Pál főszerkesztőtől. Aztán tizenöt éves koromban Fehér Ferenc dicsérte meg egy levélben egy karcolatomat – ma is őrzöm biztató sorait. Sérült gyerek voltam, nagyon kellett a biztatás. Elsős gimnazista koromban a biztatás anyagi formát is öltött. A Magyar Szó szabadkai szerkesztőségének Urbán János volt a szerkesztője, sztárírója Csépe Imre, a szomszéd házban lakott Romhányi Ibi, a színésznő, szemben vele volt a színház. Művészek, írók, újságírók, értelmiségiek állandó találkozóhelye volt a szerkesztőség, ahova bejártak az írogató vagy irodalmi érdeklődésű középiskolások is. Jómagam is megfordultam ott néhányszor, de csak rövid időre, mert mindig rohantam a vasútra. Ingázó diák voltam Bácskossuthfalváról (reggel fél ötkor indult a vonatom, este hatra ért vissza). Egy nap Urbán János bácsi felvetette, volna-e kedvem dolgozni rendszeresen bizonyos havi összegért a Szónak. Volt. Annyit „kerestem” – a tanulás mellett természetesen –, hogy fizetni tudtam az albérletet. Attól kezdve sokszor mentem haza Csépe Imrével a Népkörig, ahova ő betért egy-egy pohár hűs borra, közben hallgattam jóízű történeteit. Magyar Szó-s plakát-, piaci és egyéb kishíres múltamnak köszönhetően érettségi után ösztöndíjat kaptam a Magyar Szótól.
Újságírói/szerkesztői és írói pályája mindig is párhuzamosan haladt. Hogyan egészítette ki, segítette vagy gátolta egyik a másikat?
– Füst Milán tanácsolta a fiatal Dérynek, hogy ha író akar lenni, véletlenül se legyen újságíró. S való igaz: az újságírói munkát még bírtam, de az írónak többnyire a kispadon jutott hely. Első szerkesztőségemben még szó szerint mennyiségre értékelték az újságírók teljesítményét. Hónap végén Veráci, az Ifjúság Szava titkárnője elővette fiókjából a centimétert, s lemérte, hány centit „teljesített” Németh Pista, Deák Feri, Kiss Erzsi és a többiek, aztán beszorozta kinek-kinek a szorzószámával. (Soha olyan szellős nem volt a lap, mint azokban az években.) De gátolt más: ha nő vagy, és ha nincs pénzed vagy segítséged, magad súrolod a padlót, mosod a függönyt, anyaként leckézel a gyerekekkel, orvoshoz viszed őket, főzöl rájuk, és játszol velük… nem tudtam becsukni előttük az ajtót, hagyjál, anyu most írni akar. Hány megkezdett téma vetélt el így! Ám az is igaz, hogy bár kizsigerelt, az újságírás megnyitotta előttem a Vajdaságot, az országot, s néha a világot is. Abban az időben, amikor az utazás eseményszámba ment, jártam Dániában, Svédországban, Görögországban, Szibériában, Mongóliában; élménnyel látott el, barátokat adott. Mintegy tíz évvel ezelőtt számba vettem, hogy ha valamelyik magyarlakta helységben baj érne, tudnák-e kihez fordulni, s kiderült, hogy mindenütt volt barátom vagy ismerősöm. Az újságírás kiszipolyoz, ugyanakkor mindig ad olyan töltetet, amit csak az író tudna feldolgozni – téma, mint a tenger, csakhogy időm meg nem volt rá szinte semmi. Persze vannak szerencsésebb alkatok is. Németh István például remekül összebékítette, ötvözte a kettőt.
Mi volt az, mire a legbüszkébb, mi volt a legnehezebb?
Nemigen találok okot büszkeségre. Voltak azonban események, munkák, pillanatok, amelyektől szebb lett az élet. Felemelő volt, amikor a kilencvenes évek elején a politika által megszűnésre ítélt, kiéheztetett két gyermeklap körül csoportosuló akkori és egykori olvasók, a Jó Pajtás és a Mézeskalács megmentésére összefogtak. A gondolat Óbecséről, Csorba nyugalmazott iskolaigazgató úrtól származott, s pedagógusok, szülők, értelmiségiek, művészek, írók, újságírók és mások, akik egykori olvasóként tudták, hogy mit jelent a gyermek életében a rendszeresen, izgalommal várt gyermeklap, szeretetüket, ragaszkodásukat emelték fel egy esztelen, gonosz politika ellen. Rendezvények keltek életre szerte a Vajdaságban, adományokat gyűjtöttek, melyben megható módon benne voltak a gyerekek apró dinárkái is. Az egykori és akkori olvasók ragaszkodása megmentette a gyermeklapot, s ebben a szeretet volt a lényeg. S mi, a lap újságírói mindenütt jelen voltunk nap mint nap, bár akkor már alaposan megfogyatkoztunk. – Egyik legnehezebb korszakom is e két laphoz fűződik: látni – igaz, már a lap éléről való távozásom után –, hogy sorra megszűntek azok a mozgalmak, amelyek egy nagy közösségbe ölelték a délvidéki magyar gyerekeket, sőt a nyomor és menekülés évtizedében elfogytak a kis olvasók, a kiváló külső munkatársak is, s napjainkban már a szerkesztőség csak néhány munkatársból áll – veszteségként élem meg ma is. – A Milošević névvel „rémjelzett” levegőtlen korszakban fuldokoltam, gátolták nagy szabadságigényem, az országból sem utazhattam el, ha nem volt pénzem kilépési illetékre, elvesztettem sok fiatal barátot, tengerentúlra távozott az esztelen vágóhíd elől a fiam, külföldre a lányom, elbocsátották munkahelyéről sok más magyarral és horváttal együtt a férjemet… Kihalt lett újvidéki otthonunk. Tíz értékes évem – lehetek szerénytelen? – alkotó évem veszett el, amikor csak a túlélés volt a lényeg, s amikor többnyire csak a veszteségek sorjáztak. Csak most, amikor már nem vagyok egészséges, látom, hogy ez a tíz év mennyire hiányzik. – De örültem, hogy sikerült megtartani a két gyereklapot, hogy sem fiamat, sem lányomat nem fertőzte meg a handabandázó politika vagy az „úgyis mindegy” kishitűsége vagy a mások nyakán könnyű élni felelőtlensége. Mindkettő a választott életpályáját szerető, szakmájában igényes, megszállott ember.
Egy családregényen dolgozik, a Kilátóban és másutt is már olvastunk e készülő műből részleteket. Mennyire nehéz/fájdalmas és mégis izgalmas a saját családról, a nagyszülőkről, szülőkről írni? Mióta érleli magában ezt a történetet? Kell az érettebb kor bölcsessége is ehhez, hogy egy nagy családregény szülessen?
– Az anyagot évek óta gyűjtöm, a témát régóta érlelem. S való igaz, nekem szükségem volt az „érettebb korra”, hogy kellő tapintattal kezeljem a témát. Egy pillanatban fontos volt számomra, hogy felkutassam családom származását, s egyik ágon eljutottam egészen Bácskossuthfalva betelepítéséig. S úgy gondoltam, hogy a négy, nagy korszakot felölelő éntörténet, mely a mai, a titói „jólétet” már csak hírből ismerő nemzedékkel zárulna, valamiféle köszönetféle is lehet szülőfalumnak, ahol egy életre szóló erkölcsi értékeket kaptam, s ahol még ma is élnek emberek, akiket szerettem, csodáltam, követtem. Kutatásaim során, mely közel két és fél századot ölel fel, szülőfalumról izgalmas és tanulságos dolgokat ismertem meg. A legnagyobb hozadéka az a tapasztalatom, hogy az itt élt vagy élő emberek az évszázadok kegyetlen történelmi viharában is végtelen következetességgel, hűséggel, szívóssággal ragaszkodtak szülőföldjükhöz, közösségükhöz, vallásukhoz. Azt kell azonban tapasztalnom, hogy későn fogtam az írásához, s a nagy, egységes munkából valószínű, hogy csak sok kis rajzra futja majd erőmből – olyasmire, mint amiket már publikáltam.
Íróként ifjúsági regények, mesék írója, a kamaszok, a gyerekek világával foglalkozik. Írásaiban a család, a pedagógustársadalom és főképp annak felelőssége a serdülőért vagy az óvodásért, kisiskolásért mindig kiemelt szerepet kap. Mi az most, 2010-ben, amire rá szeretné irányítani a felnőttek figyelmét, a gyerekek, a serdülők védelmében?
– Velem gyermekkoromban nagyon sok minden, szinte drámai dolog történt, hogy szinte sorsszerű volt, hogy gyerekekről, gyerekeknek írjak. Ez a töltet bizonyos értelemben még mindig eleven, izgató. Talán nem nagyképűség, ha azt mondom: a legősibb emberi közösségi formációnak, a családnak a szeretetére és az élet megbecsülésére, értékelésére kötelezett. Rossz családban elveszett a kisgyerek, hiába veszik meg a szülők, lelkiismeretüket megnyugtatandó, a legdrágább számítógépes játékot, a legmenőbb cuccot. Házasságpárti vagyok (férjemmel jövőre ötvenéves a házasságunk), pontosabban a jó házasságot, a jó családot nagyon fontosnak tartom a kisgyerek szempontjából, ennek ellenére vagy éppen ezért meggyőződésem, hogy a viharos, indulatokkal teli, tányér- és késdobáló kapcsolatok helyett – ilyenben éltem én kisgyerekkoromban – jobb az értelmes elválás. A pedagógustársadalomnak itt egy nemes szerep jut mindig: a második otthon biztonsága, az iskola, ami ugyan nem helyettesítheti a családot, de bizonyos értelemben pótolhatja, átmenetileg bár, és a sikerélmény örömével vigasztalhatja a családban sérült kisgyereket. Fontosnak tartanám, hogy visszataláljunk az élet megbecsüléséhez is. Ma a gyerekek gyilkos számítógépes játékokon nőnek fel, ahol a legbecsesebb ajándék, az élet elpusztítása a cél, s nem egy életünk van, hanem négy, öt vagy akár tíz is, ami kioltható, hiszen van másik … Ezt a modellt kapja a kisgyerek, ezt viszi magával a felnőttkorba. S szörnyülködünk, ha kinyitjuk a tévét, beleolvasunk a lapokba.
A fiatalabb író- és újságíró-nemzedékeknek könnyebb vagy nehezebb a pályán az érvényesülés, a kitartás?
– Könnyebb is, nehezebb is. Amikor beiratkoztam a Magyar Tanszékre, velem együtt negyven (!) fiatal kapott újságírói ösztöndíjat a különböző egyetemekre. Szinte elképzelhetetlen volt egyetemi végzettség nélkül bekerülni a Forumba. S ebből a számból merített az újságírás. Ma örülni lehet, ha valaki egyáltalán újságíró akar lenni. Sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülés nem jár vele. Nem lennék újságíró ebben a mindennapi politikával átitatott vagy szenzációhajhász, gyilkos tempójú, a sekélyes igényű olvasóközönség kegyeiért versengő, őt mindenben kiszolgáló világban. Azt vallom, amit Goethe: Ne azt adjátok, amit kérnek, hanem amit kérniük kellene. De ehhez felkészült újságírók is kellenek. A gondolat, úgy tűnik, napjainkra elavulttá vált.
