Szent Katalin-templom – Itt volt plébános a múlt század közepén a lakosság körében közkedvelt, a második világháború végén meggyilkolt Halász Dániel tisztelendő úr, akit a magyar gyerekek is nagyon szerettek, hiszen – szlovén nemzetisége ellenére – szépen megtanult magyarul.
Az emberléptékű dolgokat szeretem. Ha körbevesz egy tér. Ha átlátok az utca túloldalára. Ha átúszhatom a folyót, mert közeli a part. Ha tudok tájékozódni a kanyargó járdák, házsorok között, ha nem tévedek el egy idegen, először tapasztalt városban. Ha visszatalálok ösztönösen a teázóba, ahol nem üvegfal mögött csalogatott a málnatorta... Szeretem, ha elérem a könyvespolcra rakott versesköteteket. És ha köszönnek az utcán.
Szarajevó elvarázsol. A bazárok világa évszázadokra elringat, a kicsi ékszerboltoktól nem tudok szabadulni, és a selyemkendők velem maradnak... mint Weöres Sándor versében a szék alatt. Budapest a fővárosom. Sírkertjével, múzeumaival, a Lánchíddal. Ady és Babits bejárt útjaival. Újvidék a diákkorom. A Heréskerttel, Fehér Ferenc Karlócájával, a Duna-parti kávézóval.
Lendván először jártam. Illetve talán gyerekkoromban egyszer átuztunk a Muravidéken, s lehet, Lendvát is láttam, azért volt olyan ismerős szőlőhegyeivel, borospincéivel, templomtornyaival, átláthatóságával. Vagy talán az ismeretlenül is ismert történelem, a helytörténet hozta emberközelivé? Nem tudom. De ahogy néztem a várban berendezett néprajzi kiállítás tárgyait, ahogy sétáltam a keskeny hegyi utakon, ahogy beléptem a kicsi magyar könyvesboltba... Otthon voltam Lendván. Itthon voltam Zentán. Az átláthatóság biztonságában. Más a minta, más a forma, mások a nevek... De az élet... az ugyanaz.
Most, hogy utólag nézem a fényképeket, azt hiszem, ha legközelebb elmegyek, a kiszámíthatósága miatt fogom végigjárni a város utcáit. És már sosem veszítem el a fonalat, ami végigvezet újra meg újra az ismerős helyeken, ahol fölvillannak a látott arcok és a történetek.
Mint itthon. Zentán.
(Fotó: Gruik Ibolya)
A Szent Háromság-kápolna a sírkerttel. Itt fekszik üvegkoporsóban Hadik Mihály, akinek életérõl, tevékenységérõl még mindig viszonylag keveset tudunk, azonban ő volt a híres Mária Terézia korában Berlint elfoglaló hadvezér, Hadik András édesapja.
„Hetésben minden háznál volt faisz. Olyan czifrán s szépen sehol sem szőnek a vidéken, mint itt. Különösen az asztali abroszok és törülközők kiállítására fordítanak nagy gondot. A törülközőt 7-8 sorban föszedik vagyis piros sávot szőnek bele. A föszedisnek különböző nevük van: krajczáros, tizenkettes, nyuóczmazzagos, tizenegymazzagos, négycsillagos...” (Gönczi Ferenc, 1914.)
Lendva látképe előtérben huszárokkal
Borospince – Jó hazafi, mind, ki bort / megissza. Ürítsük hát, / kancsót, pohárt! / Igyunk, jó Árpád apánkra, / egész nemzetünkre, ezeréves / múltunkra. (Bence Lajos: 21. századi bordal)
Szőlőhegyeivel télen is szép a város – Az õshonos magyarság lassan kisebbségbe szorul Lendván, manapság körülbelül 4500 magyar él ott, akik a város lakosságának mintegy negyven százalékát teszik ki.
Makovecz Imre tervezte a lendvai Színház és hangversenyterem szép épületét. Motívumok az előcsarnok kupolájában.
