A Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg tavaly, az év végén idősb Virág Gábor monumentálisnak mondható, több mint 400 oldalas kötete, amely a topolyai Járási Magyar Népszínház történetét dolgozza fel. A mindössze egy évtizedig (1949 és 1959 között) létező félprofi színház mély nyomot hagyott Topolya és környéke kulturális életében; mind a mai napig sokan emlegetik, és emlékeznek vissza a lejátszott mintegy ezer előadás valamelyikére. A színház felszámolásával azonban mintha megtört volna valami a kisvárosban, a kultúra fogyasztóit hirtelen mintha megtizedelték volna.
A Kishegyesen élő helytörténész-szerzővel e jelenség lehetséges okairól, illetve a könyv születésének körülményeiről beszélgettünk.
– A kétezres évek első felében a topolyai könyvtár szervezett egy beszélgetést az egykori színház volt színészeivel. Jelen volt többek között Karna Margit, Süveges Eta, Kollár Péter, Barácius Zoltán, Gyurcsics Erzsébet és Kiss Ferenc. Nekem az volt a feladatom, hogy felvezetőt mondjak, tudniillik a Topolya monográfiájában én írtam a község művelődési életéről szóló összefoglalót, és ebben röviden szót ejtettem a helyi műkedvelésről is. Az est után megkérdeztem a színészeket, hogy vannak-e fényképeik az előadásokról. Mondták, hogy vannak. Kérdeztem, ideadnák-e. Mondták, oda.
Így indult az anyaggyűjtés, és a képanyag begyűjtésével sajnos nagyjából be is fejeződött a dolog. Ugyanis az óriásira duzzadt képanyagon és az újságcikkeken túl más nem igazán állt a rendelkezésemre. A színház irattárának egyik részét széthúzták, a másik része pedig megsemmisült. Az egykori Topolyai járás levéltárának anyaga pedig feldolgozatlanul áll 900 dobozba hányva. Hát kinek van kedve azt átnézni? Én mégis belenéztem egyik-másik dobozba, de csak néhány fizetési listát találtam. Nem leltem rá viszont az alapítólevélre. A Vajdasági Színművészeti Múzeumból előkerült egy-két jelentés, de azok is igen hiányosak voltak.
Tehát maradtak a fotók és a korabeli újságcikkek, kritikák, illetve az a néhány plakát és színlap, ami a könyvben is megjelent. Nem próbált a még élő színészek visszaemlékezéseire támaszkodni?
– Három színésszel beszélgettem, de csak általános dolgokról esett szó, a konkrét darabokról nem. Ők sem emlékeznek már, hogy ki hogyan alakított egykoron. Azt mondták, akkoriban nem is gondoltak arra, hogy dokumentálni kellene a plakátokat, színlapokat, egyebeket, vagy például hogy színházi naplót kellene vezetni az előadások menetéről. Nem törődtek az ilyesmivel, tapasztalatlanok voltak e téren. Magában a társulatban sem voltak szigorúan megszabott szerepek: mindenki mindent csinált. A titkár, Maronka Antal, aki az adminisztratív feladatokat látta el, az előadásokban is játszott, Dimitrijevics Mara, a színház lelke és igazgatója pedig kicsit mintha mindenki anyja lett volna, aki mindig ügyelt arra, hogy senki ne maradjon szerep, de legalábbis feladat nélkül. Aki történetesen nem kapott szerepet, az súgó volt vagy kellékes.
A könyv olvasójában olyan kép alakulhat ki, hogy ez a színház önkezdeményezésre jött létre, amiben nem sok szerepe volt a fentről jövő politikai elhatározásnak. Valóban így történt?
– Kétségtelen, hogy Dimitrijevics Mara – aki a színház szerelmese volt, Bécsben járt balettiskolába, Pestre utazott előadásokat nézni –, miután belátta, hogy itt belőle nem lehet színésznő, elhatározta, hogy maga teremt színházat. Ez a dolog egyik oldala. Ugyanakkor eltűnődtem azon, hogy vajon miért éppen 1949-ben indulhatott meg ez a színház, vagyis épp azt követően, hogy Tito összekülönbözött Sztálinnal és egyúttal a keleti kommunista blokkal, beleértve Magyarországot is. Talán egyfajta bizonyítási vágy is szerepet játszhatott ebben, hogy majd mi megmutatjuk, milyen magyar kultúra van itt, különb, mint „odaát”! Később aztán, az 50-es évek végén, amikor úgy-ahogy rendeződni kezdett a viszony Magyarországgal, talán úgy vélték, hogy nincs már szükség a bizonyításra, olvasszuk hát egybe a topolyai színházat a szabadkaival, mert különben is túl sok a színház. Így aztán a Topolyai járás Szabadkához csatolásával a színház is hasonló sorsra jutott. Voltak olyan kezdeményezések, hogy maradjon Topolyán egy kamarajellegű színház, amelynek az lesz az elsődleges feladata, hogy járja a környékbeli falvakat, hiszen a tájolásban a topolyaiak igen nagy gyakorlatot szereztek maguknak, de aztán ebből nem lett semmi.
Hogyan fogadták a városbeliek, hogy az állandó társulattal rendelkező színházukat felszámolták?
– Amikor 1970-ben Topolyára kerültem, azaz itt kezdtem tanítani, az egyik feladatom az volt, hogy diákelőadásokat szervezzek. A rendszerint este játszott darabokra alig néhányan voltak csak kíváncsiak. De a szabadkaiak vendégjátékaira is kevesen jöttek el. Pedig egy évtizeddel korábban még tömve volt a topolyai színház nézőtere. Meg is kérdeztem egyik-másik helybeli ismerősömet, hogy miért nem jön a közönség. Az volt a válasz, hogy haragszanak, amiért megszüntették a színházukat. És valóban, az egykori színészek is mind arról beszéltek, hogy ez egy különleges színház volt, amely beépült a topolyai köztudatba. Azt mondták, amit tanultak, azt Topolyán tanulták, amit itt kaptak, az egy életre szól.
Topolyán a színház megalapításakor mondhatni másfél évszázados hagyománya volt a műkedvelésnek. 1959 után viszont a kultúrára vágyó közönség és a műkedvelők is szinte teljesen eltűntek. Mi lett ezzel a potenciállal?
– Már az ötvenes években egyre népszerűbbekké váltak a mozik, a közönség pedig elszokott a színháztól. Aztán jött a tévé, és az emberek leszoktak az élő szóról is. Talán az elmúlt években alakult, Dimitrijevics Mara nevét viselő amatőr színjátszó csoportnak sikerül újra fölkelteni az emberek érdeklődését a színházi élmény iránt Topolyán.
