„Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám...” Füst Milán versidézetét választották a szervezők a múlt hét végén megtartott hagyományápoló és hagyományőrző közösségek bemutatkozó estjéhez, amelyet a Kazinczy Ferenc Emlékév – Az Anyanyelv Éve jegyében tartottak.
Tizenegyedik alkalommal rendezte meg a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ a Hagyományaink ünnepe elnevezésű rendezvényt. Idén a tornyosi Ady Endre Művelődési Egyesület vállalta a társszervezői teendőket, így a helyi művelődési házba várták a szervezők a község hagyományőrző és hagyományápoló csoportjait.
A tánccsoportok, népdalkórusok és zenekarok bemutatkozása mellett a szemlére vendégeket is hívtak: a szabadkai Juhász zenekart és a Népkör Magyar Művelődési Központ táncospárját, valamint Utasi Árpád mesemondót láthatta a közönség. A programot Hajnal Anna művelődésszervező állította össze. A produkciókat Bodor Anikó népzenekutató, Rind Melitta néptáncoktató és Szőke Anna néprajzkutató véleményezte. A szervezők szándéka most is az volt, hogy egyrészt föllépési lehetőséget biztosítsanak a csoportoknak, másrészt pedig, hogy szakmailag erősítsék a Durindóra és a Gyöngyösbokrétára készülő részvevőket. Bodor Anikó jó ötletnek tartja, hogy Zentán rendszeresen lehetőséget adnak a csoportoknak a fellépésre és a bemutatkozásra, hiszen ez valamiféle előválogatója is a néptáncosok és népdalénekesek évi szemléjének:
– Olyan hatalmassá nőtt a Durindó és a Gyöngyösbokréta, hogy már nem lenne szabad előválogató nélkül megtartani. Minden kritikátlanul bekerül, és lassan romlik a színvonal, mert nincs szelekció. Azért is fontosak az ilyen rendezvények, mert nincs a csoportoknak, vagyis nemigen van fellépési lehetőségük. Most úgy láttam, hogy a holtponton átlendült a mozgalom, nagyobb figyelmet fordítottak a műsor megszervezésére, vendégszereplőket is hívtak, és mindez rokonszenvessé tette az estet. A szereplőkön ugyanezt vettem észre. A kilenc csoport közül mindegyik megállta a helyét. De kár, hogy kevés a tánccsoport! Baj, hogy például a fölsőhegyi asszonykórus nem dolgozik! Pedig nagyon jók voltak.
Csak a színpadon él a népzene és a néptánc?
– Sajnos, a népzene iránti lelkesedés lelohadt. Ennek az is lehet oka, hogy túlméretezettek a rendezvények, ahol népzenét kell hallgatni, aminek egyébként egyre kevesebb a fogyasztója az életben. Az értelmiségi fiataloknak, a tanuló fiataloknak, fel kellene karolni a hagyományokat ahhoz, hogy a köztudatba beépüljön. Az is tény azonban, hogy az ifjúságnak elég kevés köze van a hagyományhoz. Akik lassan-lassan a saját népi hagyatékuk felé fordulnak, főleg egzotikumot látnak benne. A másik csoport pedig szociológiailag „kinőtte” ezt a művészeti formát, de ugyanakkor más művészeti formáig nem jutott el.
Említetted már többször, hogy az oktatási rendszer sokat tehetne azért, hogy a közgondolkodásba beépüljön a néphagyomány, hogy igénnyé váljon.
– Az iskolák olyan közösségek, ahol ezt a műfajt el lehet hinteni, és ahol el is kellene hinteni. A családban már nagyon kevés időt tölt a gyerek, tehát jóformán csak a nevelőintézetek maradtak. Ha azok közösségre nevelik a gyereket, akkor nem banda lesz belőlük. És a hagyományos, a népi kultúra erre való, mert a közösen megélt ünnepek és hétköznapok a közösségi összetartozást erősítik. Örvendetes jelenség például, hogy Zentának végre van táncegyüttese. Nagyon jók a gyerekek! És ez azért van, mert van táncoktató, akinek bizonyára elég mostoha a sorsa, de szabad az iskolákban heti egy táncórát tartania. Tehát ez azt jelenti, hogy képes toborozni is. Ezeken a gyerekeken látszik, hogy játszanak velük, hogy foglalkoznak velük, hogy nincsenek elvadulva a népművészeti értékektől. Lassan ébredeznek a pedagógusok az iskolában és az óvodában.
