Az egész világ Önt a Tanú című filmje alapján ismerte meg, hallhatunk valamit ennek a filmnek a viszontagságairól?
– Csak nagyon röviden, mert meg kell mondanom, hogy meglehetősen unom, hogy ha rólam van szó, akkor rögtön a Tanúra fordul a beszélgetés fonala. Hozzá kell tennem, a kor, amelyben született a Tanú – ez a hatvanas évek második fele volt, egész pontosan 1968, ekkor készült el a forgatókönyv, majd a film 1969-ben – nos ez az időszak engem nagyon izgatott. Az is vonzott, hogy egész addig a magyar film, a magyar művészet egyáltalán meg sem próbálta ábrázolni a rákosista és a sztálinista korszakot, én a hályogkovácsok nehézségével nekifutottam, hogy ebből filmet csináljak, de a kor, az 1968-as év és a hatvanas évek nyitásai mind befolyásolták a filmet.
Akkor volt a prágai és a párizsi tavasz, akkor nyitott ablakot a magyar irodalom, a világirodalom, egy óriási fejlődés vette kezdetét, mert a különböző közgazdászok akkor vágtak neki az új gazdasági mechanizmusok kiépítésének. Ennek a sodrásában és ennek a lendületével fogtam én neki a Tanú című filmnek, csak az a baj, hogy közben bevonultak az oroszok Csehszlovákiába, a párizsi forradalmat leverték, egyszóval minden megbukott. Belebuktam én is ezekkel együtt, és így történhetett meg, hogy egyik nap diadalmasan megnyertem a Tanú csatáját, mert a filmgyár művészeti tanácsa, amely kitűnő emberekből állt, ünnepelve elfogadta a filmet, viszont a következő estén a filmgyár főigazgatója, aki nekem egyébként jó barátom volt, egy végtelenül rendes ember, közölte velem, hogy felejtsem el a filmet, ez a film nem létezik többé. Így nyolc évig hánykolódtam ezzel a filmmel, próbálkoztam én minden félével, kompromisszumot kötni, de minden kompromisszum-kísérlet megbukott. Ez úgy történt, hogy kértek tőlem különböző engedményeket, én bizonyos dolgoknak eleget tettem, aztán ők nem tartották be a megállapodást, úgyhogy a film nem kerülhetett a vászonra, a moziba. Tíz évig fektették.
Ez az összes megrázkódtatás, nevezzük így, mégsem tántorította el attól, hogy a további filmjeiben bátran társadalombírálatot rejtsenek, aktuális politikai kérdésekkel foglalkozzon, szinte mindegyik filmjéből kitűnik ez.
– Én egyszerűen úgy viselkedtem, hogy ebben az országban nem szabad félni, tehát akkor én nem félek.
Egymás után forgattam a filmeket, egy pillanatig sem álltam le, de nem is kényszerítettek rá, sőt arra se kényszerítettek, hogy korrekt legyen, hogy leálljak a filmcsinálással. A következő filmem, a Kitörés, majdnem olyan port kavart mint a Tanú. Egy csepeli munkásfiúról szólt, aki nem találja helyét a világban, mindent megpróbál, de az ő sorsa az, ami ezt a filmet ilyen nagyon idegesítővé, neuralgikussá teszi. A szerencse segített nekem újra, mert egy olyan döntés született felsőbb szinten, a legfelsőbb pártkörökben, hogy vetítsem le a Kitörést csepeli fiataloknak és ők döntsék el, hogy ez mennyire pozitív vagy negatív. Mondhatom, hogy gyomorreszketés közepette mentem el a csepeli munkásotthonba, hiszen korábban is részt vettem efféle megrendezett vetítéseken, s végül is nagyon csodálkoztam,
hogy az ifjú munkások a film mellett és mellettem foglaltak állást. Egy év múlva a film megjelent a mozikban, és elég szép sikert aratott. Strasbourgban Nagydíjat nyert. Oszter Sanyi játszotta a főszerepet, ő megkapta a legjobb színész díjat és szerencsére e film miatt nem akadt el a pályája, sőt lökést adott neki. Csak a Tanúval volt továbbra is gond, tabunak számított, még beszélni se lehetett róla.
