Bús,vörös,Ararát
Örménykő. Bús, vörös, Ararát, homok szitál, befedi arcomat. Rádiót hallgatok, fátyol e zene a belgrádi kettesen. Meleg cseréphang, alvadt vérfüggönyök, karamell. Fafúvós, ami követi, elsimul. Lelkem kőport havazik, a fúvott hang kapaszkodása, erejét vesztő, ziháló el hullatása, úgy képzelem, felajánlás. Örménykő áll, Újvidéken, Krisztus képével, egyedül. Nemes rozsdaszín a tüdőm, a fúvósok hangja mély semmibe kapaszkodva elsimul. A csend mégis szól. Aztán bársonyos sötétszín vonósok terítenek szememre takarót, alatta szívem, dobhang verése. Édes, halálos fűszer, az áradó hang, kapaszkodik ismét és apad, megállapodik, és ismét elönt mindent, mintha a teremtő szólna, pedig csak az ember lelke fújja. Szárnyas oroszlánok, griffek és ijesztő gólemek álltak, méltóságos próféták is, néhányan a zene rejtett partján, míg a térrel és idővel játszva a muzsikának hazát találtam. Máshol, a közelben jártam, a bemondó elmondta, a műsorban örmény zene szólt, imádság, valami idegenből ismerős isteni hangon. Vagy csak befelé hallgattam, s kifelé néztem? A járda közepén megmentő hacskar áll, Újvidékre utólag hozták, ennyi sem maradt a városépítők által lerombolt örmény templomból. Bús, vörös, Ararát, homok szitál, befedi arcunkat.
