Sok évvel ezelőtt, amikor egy alkalmi ünnepségen Alsóludason jártam, a véletlen összehozott általános iskolai osztálytársammal, a palicsi Bozóki Józseffel, aki akkor éppen az iskolaépületben tett-vett, s meghívott, nézném meg a tantermeket, az egykori tanítói lakást. Örömmel fogadtam ajánlatát, hiszen még sohasem jártam ebben az iskolában, amelyről olyan sokat hallottam; egykor az elemi négy osztályát itt végezte el az apám és az anyám, és kevés kivétellel a Ludason élő rokonság tagjai is.
Ha betérek egy iskolába, mindig meghatódom. Gyorsabban ver a szívem. Hirtelen a palicsi elemi iskolás korom jutott eszembe, ahol a tanteremben éppen ilyen fapadok álltak. Hány évtizedig szolgáltak, hány nemzedék koptatta az egykor zöldre festett padokat, amelyeken fába vésve vagy karcolva hagyták ott nyomukat, üzenetüket a régen volt kisdiákok?! Vajon melyik padban ülhetett az anyám, az apám a húszas években, vagy még előbb a nagyszüleim? Benépesülni láttam magam előtt az osztályt, a sok csintalan nebulót, akik a környékről jöttek, napos, meleg őszben vagy esőben, sárban, télen olykor csaknem derékig érő hóban, leginkább gyalog – kerékpár abban az időben még nemigen volt, legalábbis a parasztgyerekeknek nem –, hogy a szigorú tanító bácsi felügyelete mellett megtanulják a betűvetést, az olvasást, az egyszeregyet és a négy számtani alapműveletet, de többet is, aminek egyszer hasznát vehetik az életben. Amikor nem úgy ment a lecke felmondása, miként azt a tanító bácsi elvárta tőlük, előkerült a pálca – mindig ott volt az asztalon, hogy kéznél legyen –, jobbik esetben a sarokba térdepeltetés következett. Otthon ebből nem csináltak kérdést a szülők, annak idején maguk is meg- és túlélték ezt, az iskola természetes nevelési módszerének tartották.
– Mi lesz ezekkel a padokkal? – kérdeztem Bozóki Józseftől, akivel legutóbb legalább három évtizeddel korábban találkoztam, Palicson, még akkor, amikor az általános iskolát befejeztük, és elváltunk, ő az asztalosszakmát választotta, én gimnáziumba mentem. Később a palicsi iskola ügyes kezű, mindenhez értő ezermestere lett. Alsóludasra – mivel az iskola igazgatásilag a palicsihoz tartozott – azért jött, mert különleges munkával bízták meg.
– Ez kis hányada csak annak, ami volt. Tüzelő lesz.
Beültem az egyik padba, mint annak idején a palicsi iskolában, ahol Kovács tanító néni, később Kanyó tanító bácsi foglalkozott velünk, s akiknek nevelési eszköztárában azonban már nem volt pálca. Pedig mi sem voltunk nyugodt gyerekek, akár elődeink.
Kiváló mesterek készíthették ezeket a fapadokat, bírták a strapát, amihez, persze, köze volt Bozóki Józsefnek is: hozzáértő tudással, ügyes kezekkel, jó szívvel viselte gondjukat.
– Kár – mondtam nosztalgiával. Arról kezdtem beszélni, hogy megmenthetnék a padokat és a még meglevő tanfelszereléseket, egy tantermet rendezhetnének be belőlük, olyannak, amilyen az 1800-as években vagy a múlt század elején volt. Lássa és emlékezzen az utókor, milyen körülmények közepette folyt a tanítás a tanyasi iskolában. Iskolamúzeumot létesíthetnének ebben a tanteremben, taneszközökkel és tankönyvekkel, amelyekből szüleinket, nagyszüleinket tanították. Miért ne járhatna elő ilyen példával Alsóludas? A másik padban ülő Bozóki József hallgatott, csak fejbólintással jelezte, egyetért fejtegetésemmel. Aztán csak megszólalt.
– Ha csak rajtam múlna… Ebben a fejesek az illetékesek, ők dönthetnének. Nem sajnálnám a fáradságot, a munkát.
Nem sokkal alsóludasi látogatásom után Dudás Attila (1939–1995), egykori gimnáziumi iskolatársam, aki akkoriban Topolyán, a Becsei úton, ugyancsak egy valamikori tanyasi iskola épületében és udvarában nem sokkal előbb létesített hulladékfelvásárló vezetője volt, telefonon azzal a hírrel keresett meg, hogy valaki nagytakarítást végzett a padláson, és régi könyveket adott át.
– Ha érdekel, ne sokat teketóriázz, minél előbb nézd meg, mert a szabad ég alatt vannak, s még megázhatnak.
Abban az órában megjelentem nála. Regények, különféle jegyzetek, füzetek mellett 1900-as évek elejéből való tankönyveket is találtam. Nyilvánvaló volt, egykor csak egy tanügyi munkásé lehettek, aki netán maga tanult ezekből a tankönyvekből, vagy ebből tanította a nebulókat. Minden tankönyvet kimentettem. Abból a megfontolásból, talán egyszer valahol (szívem szerint éppen Alsóludason) létrejön egy iskolamúzeum, ahol jó és biztos helyük lesz az agyonhasznált tankönyveknek.
Egészen a közelmúltig tartogattam, őriztem őket.
A topolyai Csáki Lajos Általános Iskola idén ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. Ennek kapcsán megkeresték a Topolyai Múzeumot, hogy vállalná-e régi tanszerek kiállításának a megszervezését. Gazsó Hargita múzeumpedagógus – az utóbbi három évben, amióta a múzeum vezetője, minden kiállítás és tárlat egy-egy sikertörténet, jelentős eseménye a városnak – kapva kapott az alkalmon. Felszólította a polgárokat: akinek tulajdonában régi tanszerek, iskolához fűződő tárgyak vannak, adják kölcsön erre az alkalomra. Nem volt pusztába kiáltó szó. Soha jobbkor, itt az alkalom, hogy az egykorvolt tankönyvek megfelelő időben jó helyre kerüljenek. Mégpedig annak az iskolának a jelentős eseménye kapcsán, amelyben a tankönyvek néhai tulajdonosa okította a diákokat.
A márciusi kiállítás (is) óriási siker volt. Többen úgy döntöttek, hogy a kölcsönzött tárgyakat a múzeumnak ajándékozzák. Köztük én is.
