Jelenet a belgrádi Atelje 212 Színház előadásából
Molnár Edvárd felvétele
Atelje 212 Színház: Zoran Đinđić
Szeretem a politikai színházat. Vagy a politikus színházat. Kinek hogy tetszik. Nem azt, ha mindenbe belemagyarázzák a politikát, nem is azt, hogy mindenből mindjárt kortárs és a mára reagáló előadást akarnak csinálni. Azt szeretem, ha a szerzők konkrétan olyan darabokat írnak, amelyek a máról szólnak, ha az előadások a valóságot mutatják. Ezért is örültem annak, hogy az idei Desiré Fesztivál a Zoran Đinđićtyel kezdődött.
Aztán egy picit csalódtam. Éppen csak annyival volt gyengébb az előadás, amennyi pluszra szükség lett volna ahhoz, hogy jónak találjam.
Engem nem botránkoztat meg a csúnya beszéd, a meztelenség, a hányás vagy a pisilés. Nem hat rám sokkolóan, ha ezt látom a színpadon. És valószínűleg a gyökértelenségemből, a seholsincshazámból adódik az, hogy még az sem botránkoztat meg, ha egy zászlót hánynak le. Akár a szerb zászlót, akár a magyart, akár az uniósat. Valahogy egyiket sem érzem eléggé magaménak, eléggé önmagamnak ahhoz, hogy emiatt kimenjek egy előadásról, vagy ne tapsoljak, vagy hogy rosszul érezzem magam. Megértem persze azokat, akik így reagálnak. A hazaszeretet szép dolog. Még akkor is van benne valami becsülnivaló, ha nacionalizmusba csap át. Azok az emberek legalább hisznek valamiben. Ők azok, akikről elhiszem, hogy tényleg odaadnák életüket a szerb földért. Akár csak egy zsáknyi szerb földért. Habár… annyiért lehet, hogy csak a szomszédjuk életét áldoznák fel.
A majdnem tíz éve meggyilkolt szerb miniszterelnök, Zoran Đinđić kiállásával, valamint politikai és erkölcsi tartásával előrébb vitte Szerbiát. Teljesen el tudom képzelni, hogy ha még néhány évet él, most sokkal jobban élnénk. Teljesen el tudom képzelni, hogy ha akár csak egy évvel többet él, idén nem az lett volna a választások kimenetele, ami.
Többéves háborúskodás, korrupció, egy helyben topogás, sőt visszafelé haladás után ez a filozófus végre előrelépést hozott. Értem én, hogy ez ijesztő. Pláne azoknak, akik jól éltek a háborúból. Pláne azoknak, akiket kiadott volna a hágai Nemzetközi Törvényszéknek. Ijesztő, de a változáshoz drasztikus lépésekre van szükség. Kár, hogy nem elég bátor ez az ország.
Gyávaságból, a múlt szellemeitől való félelemből vagy tiszteletből (mindegy, mi az indok), de Szerbia nem engedte meg, hogy Zoran Đinđić elérje a célját. Szerbia nem válhatott modern és progresszív gondolkodású országgá. Az a golyó nemcsak egy embert, hanem a jövőt is megölte. Ezt gondolom én. És van a másik oldal, az, amelyik megölette az akkori miniszterelnököt. Ők azt mondják, éppen erre volt szükség ahhoz, hogy Szerbia megmaradjon.
Mindenesetre sokan és sokat használják ezt a nevet. Ki erre, ki arra. Mindenfélét megideologizálnak vele. Jól cseng ez a név. Éppen csak arra nincs megint csak bátorság vagy akarat, hogy felelősségre vonják azokat, akik ténylegesen hibásak az eseményekért. Akár azért, hogy október ötödike után végül nem jött el október hatodika, akár azért, hogy megölhették Zoran Đinđićet. Senki nem beszél erről. Ezért is gondolhatta Oliver Frljić rendező azt, hogy a színház talán beszélhet róla. Mert a srebrenicai népirtásról sem akar senki beszélni, arról is előadást kellett csinálni, hogy legalább az a maroknyi ember, aki megnézi, szembesüljön a valósággal.
Az újkori szerb történelem vérrel teli hordójában kezet mosni, majd a kezünkre tapadt vért a szerb zászlóval letörölni. Ez a kép az, amely a legjobban megmaradt. Hogy bármit rá lehet fogni a patriotizmusra, és abban a pillanatban pozitívummá vagy meg nem történtté válik. Felsorolni vagy száz dolgot a szerb történelemből, amelyet miattam vagy értem tettek. De ki kérte? Bemutatni, hogy egyik templom olyan, mint a másik, az egyiket mégis tiszteljük, a másikat pedig akár fel is gyújthatjuk. Hogy egy pap is foghat fegyvert. Akár azért, mert ő is ennyire szereti a hazáját, vagy mert egy jól irányzott beszéd veszélyesebb lehet, mint a Kalasnyikov. Bemutatni, hogy egyik ruha alatt ott a másik, és már senki sem tudja, hogy ki kicsoda.
A cselekményszerű szál egyszer csak véget ér, és háttérinformációt (valósat vagy fiktívet?) kapunk arról, hogyan hallgatta le a titkosszolgálat a színészeket, a rendezőt, a színházigazgatót, és hogy emiatt abbahagyták a próbákat. Közben elhangzik azoknak a színészeknek a neve, akik nem vállalták a szereplést. Egyesek azt mondják, hogy ez nem etikus. Szerintem meg egy színésznek vállalnia kell a felelősséget azért is, ha elvállal egy előadást, és azért is, ha nem.
És végül ott van még az ominózus zászlólehányós jelenet is. Sokféleképpen lehet ezt értelmezni, persze. Ahogy mondtam, engem hidegen hagyott. A leglogikusabb magyarázatnak számomra az tűnik, hogy azért lehet vagy kell lehányni a zászlót, mert már csak ezzel lehet kifejezni elkeseredettségünket. Ezzel a lépéssel lehet kifejezni azt, amit egy ilyen ország iránt érezni lehet. De persze az is igaz lehet, hogy a hányás a múltat jelenti, és ha végre megszabadulunk tőle, akkor végre tiszta gyomorral akár előre is léphetünk.
Erős előadás ez, még ha rám nem is volt az elvárt hatással. Nem hiszem, hogy bármilyen változást hoz majd, de ha csak egy-két mozzanat világosabbá válik általa, vagy ha valaki elgondolkodik a látottakon, már nem volt hiábavaló. A valódi politikai szembenézésre viszont, szerintem, még nagyon-nagyon sokat kell várni.
.
Veri bjutiful
Metanoia Artopédia: Mutatványosok az Alkimisták utcájában
Én vagyok az Ottó lexikon XVI. kötete, kérem, nyisson ki, és keresse meg bennem a karton varrónő címszót, mert különben el vagyok veszve – mondja több nyelven is Erdély Andrea az előadás elején. Hogy őt miért nevezem néven, a többieket pedig nem? Nos, legfőképpen azért, mert hiányzik nekem innen Szabadkáról. Hiányzik a Kosztolányi Dezső Színházból. És én ezzel a néven nevezéssel örülök annak, hogy ismét itt láthattam színpadon.
Erről az előadásról írni számomra nagyon nehéz. Azért, mert csak impresszióim vannak. Pozitív benyomásaim. Egy-egy hang vagy zene, egy mozdulat, a tört angolság a két lány beszédében. Ha egy szóval kellene jellemeznem a Metanoia előadását, akkor azt mondanám: kellemes. Tompa fények, zsibbasztó meleg a teremben, szépen beszélő, ügyesen mozgó színészek, remek díszlet, Prága.
Látomásos színház ez. A leírás szerint Hašek, Kafka, Comenius, Husz János és Paracelsus írástöredékeit használták. Ezt nem tudom. Azt tudom, hogy még elnézegettem volna a Máj fámili veri big bohóckodást. Bohóckodást mondok, de a jó értelemben. A mutatványos értelemben, ahogy a címben is van. Botladozások, ütközések, humor, csillagok, kiskutyák, képregény, zene. Gépek, találmányok, installációk. Rendezői hang hátulról. Papírrepülők a történelemmel. Szép.
.
Megváltoztathatja-e a színház a világot?
Szlovén Ifjúsági Színház: Osztályellenség
Megváltoztathatja-e a színház a világot? Megváltoztathatja-e a művészet az embert? Miért van szükség színházra egyáltalán? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel az Osztályellenség szereplői az előadás végén. Előadás? Téves szó.
Az Osztályellenséget Borut Šeparović rendezte egy Nigel Williams-darab alapján. Pontosabban ennek a darabnak az 1982-es szlovén bemutatója alapján. És eleinte ezt is látjuk. Kivetítve a 30 évvel ezelőtti előadást, a színpadon pedig annak a rekonstrukcióját. Azzal, hogy a színészek többször is felnéznek a vászonra, hogy jól mozognak-e, mintegy jelezve, hogy ők pont ugyanazt az előadást akarják újrateremteni. Azt a jövőtlen érzést, amit a darab szereplői érezhettek, azt a lázadást, egyáltalán: azt a generációt. Ennek azonban hirtelen vége lesz, és elkezdenek mesélni. Magukról, másokról, az eredeti szereposztásról. Aztán egyszer csak kitör a forradalom. Sziréna, füst, dübörgés, maszkok, Slavoj Žižek. A szocializmus, a testvériség-egység lassan eltűnik, helyét pedig átveszi az én, az individualizmus és a kapitalizmus. Slavoj Žižek rosszallóan rázza a fejét. Különben is, ki most az osztályellenség? Harminc éve még volt valós szakadék, állítják az előadók, most viszont maximum a recepciós rivalizál a titkárnővel. Mintha lenne különbség.
Slavoj Žižek szlovén filozófus szerint a jelen társadalma azért beteg, mert hiányzik belőle az a szolidaritás, amit például a szocializmusban élők egymás iránt éreztek. Nem azért, mert akkor jobb volt, mint most, de akkor legalább volt értelme összetartani, és betartani a rendszernek. Most, mondja Žižek, ha a rendszert bomlasztod, saját magaddal szúrsz ki. A pénz imádata és a megszerzéséért folytatott harc pedig minden más értéket háttérbe szorít. A pénz, a minél több pénz, lett a társadalom egyetlen értéke.
Lehetséges lenne-e egy forradalom manapság Szlovéniában? Vagy akár Szerbiában? Itt talán még igen, itt még vannak forrongások, igaz, nem önmagukért szállnak síkra az emberek, nem a jobb élet a cél, hanem, mondjuk: ne damo Kosovo.
Le lehetne-e dönteni a szobrokat, a hamis hősök szobrait? Lenne-e annak következménye, ha mondjuk, Szabadka főterén más figyelné a járókelőket, és nem Jovan Nenad cár?
Szét lehetne-e verni bármit is kézzel, botokkal, husángokkal, vasrudakkal, ahogy az Osztályellenség szereplői szétverik a tantermet? Szét lehetne-e verni valamit úgy, hogy aztán az ne minősüljön huliganizmusnak?
Lehetne-e rendszert váltani színházzal?
Vannak itt még meg nem válaszolt kérdések.
.
Egy falat boldogság
Jure Novak: Ezért vagyok boldog
Gratulálok, neked az elmúlt két hétben volt legalább egy depressziós napod. Ezt mondta nekem Jure Novak előadás közben. Pontosabban nekem és még egy lánynak. Ezzel a mondattal nem lepett meg. Tudtam én ezt magamtól is, a kitöltött teszt pedig még egyértelműbbé tette. Éreztem-e az elmúlt két hétben levertséget, szomorúságot, kínt, kétségbeesést? Éreztem az elmúlt időszakban, hogy nehezemre esik azokkal a dolgokkal foglalkozni, amelyeket általában szeretek csinálni? Vannak-e alvászavaraim? Igen, igen és igen. Meg még legalább két igen. Összesen öt válasz kellett a diagnózishoz. A terápiához viszont sokkal több kell néhány pohár finom bornál és egy olaszos rákvacsoránál.
Jure Novak monodrámája a depresszió témáját járja körül interaktív módon. Ez az az előadás, amikor bármi megtörténhet. Egy nappaliban vagyunk, szerteszét könyvek, poharak, ruhadarabok. Bármit megnézhetünk, bármibe belekóstolhatunk, bármikor elcseveghetünk a mellettünk ülővel. Mi most egy barátunknál vagyunk látogatóban, aki az agybetegségéről beszél. Nincs ebben sem tragédia, sem önsajnálat, de még csak pátosz sem. A 12 (esetünkben 13) vendég mindegyike valamilyen módon azonosulni tud a karakterrel. Jure Novak, a szereplő a depresszióról beszél, arról, hogy 12 évesen egyszer csak boldog lett, de kiderült, hogy ez egy daganat következménye. Meggyógyították, de aztán már soha nem volt képes a boldogságra. Ha nem is vagyunk mindannyian ennyire betegek, a szomorúsággal, az életuntsággal mind találkoztunk már. A történet, egy férfi élettörténete cseppet sem unalmas. Jure Novak ügyesen vegyíti a humort és az iróniát az orvosi szöveggel és a drámai kijelentésekkel. A leginkább az tetszett, hogy egy népbetegségnek nevezett jelenséggel végre nem a megszokott módon foglalkozik valaki. Végre nyíltan beszél azokról a dolgokról, amelyeket a legtöbben szégyellünk, vagy nem is merünk bevallani.
Szóval, miközben az érzékeinket kényeztetik ebben az előadásban a borral, a rákkal, a jó zenével, a kellemes fényekkel, a gondolatainkat először elsötétítik, majd egy kicsit megmutatják azt is, hogyan lehet kilépni ebből a sötétségből. Az egyórás előadás végén rájövünk, hogy mindenre figyelünk az életünkben, csak arra nem, hogy közben élvezzük is a dolgokat, és hogy boldogok legyünk. Én ezért az előadásért vagyok a leghálásabb.
.
Neked mennyit ér egy pillanat?
Dragana Bulut: Pass It On
Nekem 300 dinárt ért volna a befőttesüvegbe zárt hangulat, de rám licitáltak. Nem vagyok elég bátor az ilyen vásárlásokhoz. Vagy csak nem tudom felmérni egy műalkotás értékét.
A Pass It On egy aukció. Dragana Bulut 11 dolgot bocsát árverésre. A kikiáltási árak változnak, ahogy az is, hogy az éppen aktuális közönség mennyi pénzt kíván adni egy-egy tárgyért.
Nem mehetünk be addig az előadásra, amíg ki nem töltünk egy regisztrációs lapot. Ezért cserében az ajtóban kapunk egy számot, amivel részt vehetünk az aukcióban. Ne higgyük azonban, hogy bögrét, képet, autót vagy utazást nyerhetünk. Dragana Bulut azokat a tárgyakat árverezi el, amelyekre kutatómunkája során tett szert. Így kerül kalapács alá egy koreográfia, egy tanulmány, egy cédé, egy póló, de egy titok is. És persze maga a pillanat.
Ismét egy olyan előadás, amely a közönséggel kölcsönhatásban tud csak működni. Ha senki nem licitál, nincs értelme az egésznek. Szerencsére a szabadkai közönség már eléggé edzett, pontosan tudja, mit kell tenni. De az előadó kedvessége, spontaneitása azokban is elindítja a szerepelni vágyást, akik amúgy nem szeretik a reflektorfényt.
A színpadon egyébként nem nagyon vannak tárgyak: licitpult, kivetítő, és az árverezésre szánt cikkek. Meg ez a nagyongöndörhajú nő, aki már az előtérben is feltűnt, mert ő osztogatta a szabályokat tartalmazó papírlapokat.
Szóval, Dragana Bulut énekel, táncol, beszél és elad. Mindezt pedig olyan bájjal teszi, hogy nem lehet őt nem kedvelni. Akkor lepődik meg a közönség a leginkább, amikor a Titok megvásárlásával a szerencsés licitáló 11 ezer dinárhoz jut. Én viszont akkor döbbenek meg, amikor utolsó „tárgyként” önmagát kiáltja ki a táncos, koreográfus. És erre is akad vevő. 70 ezer dinárért a szerencsés szőke lány 24 órát tölthet Dragana Buluttal. Bármit tehet vele, de ugyanolyan állapotban kell visszaszolgáltatnia, mint amilyenben elvitte. Nos, a 24 óra már letelt, remélhetőleg a vásárló és az árucikk is jól van.
.
Egy elfeledett himnusz
Szlovén Ifjúsági Színház: Átkozott legyen, ki elárulja hazáját!
Turbofolk, Átkozott legyen, ki elárulja hazáját!, Gyávaság – Oliver Frljić trilógiája a volt jugoszláv tagállamok nacionalizmusáról. Mindhárom rész provokatív, pofán verős, lényegre törő és lényegében igaz. Ahogy széthullott Jugoszlávia, úgy hullottak szét azok az erkölcsök, szokások, hagyományok, amelyeket a jugoszlávság magában hordozott. Az ország szétesett, családok elváltak, kapcsolatok megszűntek. A szerbeknek maradt valami halvány emlékük a horvát nyaralásokról vagy a szlovén borokról. Meg a nagy hazafiság. Az mindenhol. Csak mi vagyunk a jók, a többiek gyengébbek, rosszabbak, büdösebbek. Ők gyilkosok, mi honvédők. Ők lopnak, mi rosszabb időkre raktározunk. Ők erőszakolnak, mi szeretkezünk.
Mostanra már megtanulhattuk, Oliver Frljić előadásaiban nincs hármas egység, nincsenek hősök, nincsenek hagyományos értelemben vett karakterek. És nincs happy end. Vagy… ahogy vesszük. A vége mindig mi magunk vagyunk, a mi valóságunk, a mi jelenünk. Mindenki döntse el, hogy akkor ez most happy vagy nem happy.
Ahogy a Zoran Đinđić-előadásban (amelyet szintén Oliver Frljić rendezett), itt is minket akarnak felelőssé tenni azokért a dolgokért, amelyek a kilencvenes évek háborúi óta történtek. Meg még a háborúért is. Ordítanak ránk, lőnek ránk, káromkodnak, meztelenre vetkőznek. Nem tudom, miért, de ez erősebben hat rám, mint a véres vagy lehányt szerb zászló. Nem a meztelenség, hanem az egész. A hangos lövések, a megölt más nemzetiségűek. Itt én szerbet szoktam játszani, és úgy kiabálok a szlovén közönségre – mondja az egyik szereplő. És tényleg kiabál, tényleg a szlovénekre. Majd vált, hiszen itt szerbek vannak, szidja egy kicsit a csetnikeket. Aztán megint vált, mert Szabadkán mégiscsak magyarok élnek. Így kap szeretett Madách Imrém is néhány pofont.
Az előadás egyik részében divatbemutatót láthatunk, az előtte pucérra vetkőzött színészek az egykori tagállamok zászlaját öltik magukra. És közben folyamatosan szól a Hej, Sloveni!, a volt Jugoszlávia himnusza, az összetartozás himnusza, az a himnusz, amely 2006-ig Szerbia himnusza is volt. Szerbia és Montenegróé, hogy pontos legyek. A magyar himnusz után, ezt az egyetlent ismerem még elejétől a végéig.
És még mindig nem megy ki senki. Mindig azt várom, hogy az ilyen előadások alatt valaki végre elégelje meg, érezze magát sértve, és menjen ki. Azt olvastam, hogy máshol történt ilyen. Ott, ahol én vagyok, sosincs ez. Pedig szeretnék őszinte sértettséget látni. Nem azt az apátiát, vagy mit, ami van. Nem tudom, én sem megyek ki sosem. Habár én még csak megszólítva sem érzem magam sosem. Nem szeretem, ha kollektív bűnösnek tartanak. Ez a hiba viszont már az én készülékemben van.
