„A vágy héjacsőrét a husodba vájja…” – Regénypróbálkozások és novellatervek Laták Istvánnak (1910–1970) a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában, avagy még sok-sok Puliszka család hiteles, ámbár egyértelműen fiktív, fikciós történetének vázlatokban maradt jellegzetességeiről szólunk jelen írásunkban.
Amikor Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költő, prózaíró, műfordító, illetve a Szabadkai Népszínház magyar társulata alapító igazgatójának palimpszesztjei, vagyis a korábban már megjelent művei írógépen készült változatának hátlapjára kézzel feljegyzett vázlatai, újságkitépések oldalára, izgalmasnak és érdekesnek tűnő cikkek – amelyek minden bizonnyal felkeltették az érdeklődését – mellé felírt széljegyzetei alapján igyekeztünk rekonstruálni, hogy a szerző milyen írásművekhez készített magának vázlatokat, már kitértünk arra, hogy novellát készült írni József Attila költeménye, a Lebukott című vers motívumai alapján:
Gondoljatok a büdös kiblire,
mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
Adjatok szappant, lóhúst s télire
apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megőrjít a patkánypuha éj,
az asszony nélkül gyötrő szenvedély.
Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!
Testvér, segítsd a lebukottakat.
S mint ahogy egyik tételesen idézett részletéből is nyilvánvalóvá vált, sok-sok – hangsúlyozottan: kitalált, fiktív – Puliszka család történetében őrizhetnek még ezek a jegyzetei megíratlanul maradt, de a valóságból merített cselekménysorokat.
A Vicinálison, este című, kötetbe nem sorolt, ám a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékából kéziratban előkerült elbeszélésében Laták István novellisztikájának jellegzetes elemei szinte mind együtt állnak, s úgy vezeti elő cselekményét – mint több más szemléltetett esetben is –, hogy közben mégsem fedi fel minden motivációját. Ami felesleges is volna, hiszen a történet önmagáért beszél, s mellesleg mindennapos jelenség. A mindent megfigyelő idegen utastárs számára a flörtölő utasok története s a mindenek ellenére mégis elmaradt kaland csak egy villanás, és ezen a „helyi értékén” is adja elő, a szerzőnek, vagyis az elbeszélő énnek, csak a végül megfogalmazott kérdéseinek, az egyenlet ismeretlenjeinek a felderítése, a hiányzó elemek kiegészítése jelent pihentető intellektuális kalandot, alkalmasint kihívást. De már itt is együtt áll az utazás, a vonat, a vasút, a zakatolás, a külső megfigyelőként, passzív szemlélőként – és semmiképp sem az események aktív részeseként – előadott cselekményvezetés, mintegy „hallomásból” szerzett információk alapján, a kor és a korszellem viszonylagos prűdségéhez képest nyílt beszédmodorral, direkt írói módszerekkel szemléltetett szexualitás, a szerelmi és a családi élet intim eseménysorainak elbeszélésében.
Hasonló jelenségeket, mindezekkel rokonítható szándékokat figyelhetünk meg Laták Istvánnak a jegyzetekben maradt, még csak a tervek szintjéig eljutott műveihez készült vázlataiban is.
A levéltári anyag hetedik dobozában találtam meg a szerző elkezdett, részleteiben publikált, azonban mégis befejezetlenül maradt, A Tallós-család című regényét. A mű tizenöt gépelt és megszerkesztett részletét még életében közreadta – „részlet egy készülő regényből” megjelöléssel –, A fékes úr címen. A tizenhatodik számozott oldaltól kezdődik az anyag kiadatlan, gépeletlen s gyakorlatilag rendezetlen része. Összesen negyvenhárom A4-es papírlapnyi terjedelem maradt fenn belőle, a legkülönfélébb változatokban: részben gépelve, írógépen készült változatban, kézzel írva, esetenként a gépelt szöveget is felülírva, lapszéli jegyzetekben felülbírálva, korrigálva, kiegészítve, illetve egyes részletek kihúzásával, grafitceruzával zsírpapírra jegyzetelve stb.…
Részlet Laták István Zsibvásár című versének kéziratából a szerzőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékából
Vannak kidolgozottabb, rendezettebb részletei, ellenben más esetekben vázlatosnak is csak jóindulattal mondhatóakat találunk, történetét sokszor csak – gemkapcsokkal az anyaghoz rögzített – kis tépett fecniken vezeti tovább a szerző. Amit aztán ismét gépelt és rendezettebbnek mondható oldalak követnek. S nem tekinthetjük mellékesnek azt sem, hogy a Tallós család (vázlat és részlet…) kézzel jegyzetelt oldalain Laták István saját, korábban már publikált verseinek gépelt példányainak hátlapjára írt. Valódi, a kifejezés szó szerinti értelmében vett palimpszesztek hát ezek…
Ilyen sorsra jutott a szerző Sóvárgás órája című verse is:
Szürkén csüng az alkonyat függönye.
Autók tülkölnek, rohannak messze,
Villanyfény mellől kihajolsz. Vörösbe
Gyulladó rózsák alélnak az estbe.
Megtisztult álmokért ég most a szemed,
Nézel a sötétbe kushadt házfalakra –
Mintha mögöttük jönne nem remélt üzenet,
Mitől sorsod gátja mind szerteszakadna.
Munka, gondolat és bánat, minden oly terhes.
A vágy héjacsőrét a husodba vájja;
Ropog a csontod, világégést is felejtesz,
S lázzal, meleggel önt el a sóvárgás órája.
(1940)
A Tallós-család kéziratából több példány, több változat is található a szerző családja által letétbe helyezett levéltári anyagban. A – persze csak megítélésem szerint – első, vagy legalábbis valamilyen szinten elsődlegesnek tűnő, még tisztán csak kézzel írott változatban a tizenötödik oldal alján kézzel feljegyezve olvashatjuk: „Laták István (eddig venni)”. Vagyis a szerző nem maga gépelte le regényének részletét, hanem a kézírásos változathoz mellékelt utasítások vélhetően egy gépírónak szóltak, aki a munkának ezt a részét elvégezte helyette. Valószínűleg ennek a műnek a reprodukálása, rekonstruálása lenne a hagyaték feltárásának egyik legizgalmasabb feladata.
Tehát az egyszer már „véglegesített” változatot soha nem tekintette befejezettnek, mindig visszanyúlt története elejébe is akár, úgymond „szőrözött” rajta, a továbbírt részletek fényében módosította az előzményeket, a szerző egymáshoz igazította, összedolgozta tervezett regényének korábban és utóbb készült részleteit.
Érdekességként jegyezhetjük itt meg, hogy Laták István ugyancsak egy tépett papírfecnire kisebb tervrajzot is készített Tallósék házáról, a szobák beosztásáról, az egymásba nyíló helyiségekről, hogy írás közben pontosan tudhassa, milyen irányba, hova és merre mozgatja szereplőit. S valóban, ha nincs az írónak effajta szamárvezetője – mint oly sok példát láthattunk már erre –, könnyen megtévedhet, könnyűszerrel kínos ellentmondásokba bonyolódhat.
Tervezett regényét két részre tagolta. Az Első rész összesen XVI fejezetből áll, s majd a XVII.-kel kezdődik a Második rész. A regény a XXXI. fejezettel ér véget, s ezeket Laták István következetesen római számokkal jelöli. Végül pedig a „mellékkörülmények” leírásának szentel egy kisebb jegyzetet.
A HIBAVADÁSZ ÁLMA
A Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékából előkerült, kötetbe nem sorolt elbeszélései között több olyat is láttunk már, amelyik ilyen vagy olyan tekintetben, de tartalmazott önéletrajzinak is minősíthető elemeket, azonban egyik sem annyira nyíltan és direkt módon, mint A hibavadász álma című tárcanovella. Lírai hangvételű kis írását tekinthetjük akár szakmai vallomásnak is, hiszen a szerző szerkesztőségi munkájában (többször is és több beosztásban) bizony – különböző munkakörökben – sokszor foglalkozott azzal, hogy mások írásainak a hibáit javítgassa. Mert habár ez alapvetően a mindenkori lektor, majd a munkamenet egy másik fokozatában a korrektor feladata, egy-egy alapos szerkesztő nem ereszti át a kezén, nem adja ki úgy a kezéből az elolvasott írásokat, hogy az abban fellelt, elsősorban helyesírási és nyelvi hibákat ne korrigálná, ne rakná helyre. Laták István pedig valóban – esetenként akár a megszállottságig vagy a szőrszálhasogatásig is – alapos ember volt. Nyilvánvalóvá válik ez a levéltári anyagból is, hiszen rendszeresen előfordult vele, hogy a nyomtatásban már megjelent szövegeit az újságból vagy a folyóiratból tépte ki, és archiválta gondosan saját magának (talán a további felhasználás, újrahasznosítás, talán az esetleges későbbi kötetbe sorolás szándékával…) úgy, hogy közben a nyomdahibákat hangsúlyozottan aláhúzogatta, sőt az ismert korrektúrajelekkel javítgatta is.
A kis tárcanovella egy paradoxonszerű történetre épül: a hibavadásznak nevezett lektor-korrektor abból él, hogy mások írásainak hibáira vadászik, az tehát munkájának, tevékenységének a célja, hogy mindezeket kiszűrje, kigyomlálja az újságokból és a könyvekből, azonban megretten attól, amikor egyik álmában azt látja: nincs több hiba. Megretten, mert ez egyúttal azt is jelenti számára, hogy nem lesz munkája, nem lesz megélhetése. Valódi egzisztenciális kérdés ez számára. S mint kiderül: az embernek, aki a hibák javítgatásából él, létszükséglete, hogy legyenek is ilyenek, mert ellenkező esetben ő is és a hivatása is feleslegessé válik.
