Fiatal, gyerekképű „cselédkönyves” doktor kezdett rendelni pár évvel ezelőtt a zentai egészségházban. Kedves, a beteget figyelmesen (és türelmesen!) végighallgató orvos lévén, hamarosan kiterjedt „pacientúrája” keletkezett, s a rendelője előtti betegváró mindig dugig volt látogatókkal.
Egy meleg nyári napon idős Tisza-parti nénike nyitott be hozzá, akit tüzetesen megvizsgált, ellátott recepttel, meg szíves szavú jó tanáccsal is. A vizit végén megköszönve az orvos jóindulatát, a szüle bogozni kezdte a zsebkendőjét. Kinyálazott bizonyos kék meg piros hasú papírpénzeket, mire a kis doktor élénken tiltakozni kezdett, hogy szó se lehet róla, neki nem jár semmiféle pénz, tegye csak el a néni, s gyengéden megfogva az öregasszony vállát, indította volna kifelé. Ekkor a szülike zsebre gyűrve a bankókat, a megmaradt sárgaréz aprót szórta ki elmenőben a rendelő asztalára, s bizalmasan odasúgta:
Akkó hát ezt a keveset, doktor úr – f a g y l a j t r a.
