„Te fény az örök fényből, / Te szentlelket kitöltő. / a hármas fényt egyetlen dicsőséggé sűrítő, / ki vak homályt elűztél. / ki tiszta fényt teremtél, / hogy minden állhatatlan / anyagot fénybe állass, / formálva máig érőn / jó rendjét a világnak. / Ki megvilágosítád / az ember észt tudással, / és így a fenti fénynek / lett lenti képe mása, / hogy fény a fényre nézzen / és minden a fényben égjen…” – írja a IV. századi kappadókiai Nazianzi Szent Gergely himnuszában, mely fénynek jegyében szeretnék beszélni a kiállításról.
Arisztotelész-Orpheus szerint a világ a tetraktüszre (keresztre) szőtt hálóval keletkezik: egyszerre és egymás után, mint dinamikus explóziók szövevényes feszültségképe. E szövés alapanyaga a fény. Hiszen minden fény; a hang, a szín, az íz, a szag, a gondolat, a világ. A fény a matrix mater. A fény a kimondhatatlanon az első fátyol – ami azon túl van, az túl van a megnyilatkozáson. A fény a kozmosz anyaga, táplálója és fenntartója. Theleszma, Shekinah. Tömény asztrál fény. Éter, Akasá, ősfénykép szubsztancia. Ez szövődik fel a tetraktüsz tengelyére. Az imagináció nem egyéb, mint ennek a tömény fénynek a feloldása/kibontása a centrum prizmáján keresztül. Ez a képzelet, a gondolkodás, a lét. Primordiális mágikus képalkotó aktus.
Az ősforrás fénye az, amelyet a Zóhár szerint a Szentek Szentje megmutatott az első embernek, aki megláthatta benne a világot az első naptól kezdve az utolsóig. De erről a fényről mesél a magyar kozmogonikus hagyomány is, mely nem más, mint az Égi Tűz-Atya és az Égi Víz-Anya dinamikus szerelmének gyümölcse: a sugárzó győzedelmes Nap, azaz a Fényfiú Jézus – Látható világunk. Ezért is mondhatta Jézus, Én vagyok a világ Világossága, az élet: Egyétek és vegyétek, mert ez az én testem-vérem…
És szintén ennek a fénynek fényszövétnekeit láthatta még Szent István királyunk, vagy a gótikát az erdő fái között beszűrődő fényben meglátó Suger apát, e fényt ismerték a Nap bárdjai, de erről beszél Szabados György zeneköltő is, mikor a fényablakot említi. E fény éltető erejéből merítenek, e fényt akceptálva alkotnak azok az emberek, akiket magával ragad a művészi hév valamely foka. Akik magával ragadottságukban közvetíteni akarják a Látást. Akik láttatni akarnak.
Nem mondok újat, ha kijelentem, hogy a Nap-fény feltételezi a szemet, és nem fordítva. Fény hiányában a szem önmagában értelmetlen lenne. A fény visszaverődve a szembe láttat, ám az igazi felismerésekhez a tudat belső fényére, úgymond a fény keresztmetszetére van szükségünk. A vízfelület, mely hol játékos, hol meg különös hatású, csalóka, álomszerű határfelület. Át is engedi a fényt, de vissza is tükrözi. Akár határzóna, a tudattalannak szűrője. E faciális öv-felület; a víz és levegő-fény kereszteződő találkozása örvény és hullám- és csillámszerű. Alkotóinkat is e sodró-mozgó vízfelszín ragadta magával akkor, amikor a napsugár is gyöngyözőn rávetült.
Az előbb emlegetett égi nász találó metaforáját jelképezheti számukra a kanyargó, napsugaraktól gyöngyöző, pikkelyes testű, vízisárkány-szerű Tisza. Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetjük: a Tisza a mi borvidékünk, ahol az ős-víz a Nap hatására borrá változik, aztán az ember révén a bor vérré, az alkotó-áldozat révén pedig a vér lélekké magasztosul. Ez a Tisza menti (és a folyó menti) transz-szubsztanciációnk lehetőségének titkos képlete.
Nézegetve a kiállítás képein láthatóakat, a vízen szikrázó, megtört, széjjelszórt, keresztmetszetbe helyezett napsugarak/napsugárliszt apró szemcséit, a pránára emlékeztetnek azok, a világegyetem csillagmezejére. Melyek isteni világosságrészecskékként hullanak alá a mélységbe…
Hagymás Istvánnál e napvizes plazmaszerű felületjáték, úgy tűnik, a nappali hóka-fényétől származik. Fotográfiái közül a legelemibbek a vizes-saras felületek hullámzásának, a víz energiavonulatainak nyomait őrzők.
Révész Róbertnél mintha fehér fényű csillagokkal/csillámokkal lenne a fekete-kék grafikával meseszépen megrajzolt, mozgásban lévő, éjszakai égi glóbusz teletűzdelve, melyen akár a lények éjszakáján a misztikusnak át kell mennie…
Mezei Erzsébet vizes tájképein rétegződésében fátyolszerű struktúrákat helyez a fény útjába, s amit látunk, sárgás-narancsos naplemente vagy annak fonákja. Napáztatta „fényáteresztő” tájaiból kromlech-alakzat, menyhír-forma, griffon szüremlik ki, melyek akár az egységről, a szentháromságról, a Teremtő-fény mindenhatóságáról is regélhetnének…
Péter László szénrajzain installációk a főszereplők. Dinamikus egyensúlyt, egységet kereső szerkentyűi között felsejlik a világ keresztjének modellje is.
Ez utóbbi alkotónk dobos rajzait egyébként a folyóvízen táncoló napot megfotózott képekhez első pillantásra nem könnyű analogikusan hozzáfűzni. Talán azzal, hogy az alföldi hangszer, mármint a dob, az alföldi nappal is összefüggő, vagy kapcsolatba hozható (mindkettő kerekségén túl).
A távoli Kínában a dobot a Nap látható útjával hozzák például kapcsolatba, valamint a téli napfordulóval, azaz a jang erők kezdő növekedésének idejével. De ugyanabban a pillanatban a dob a vízzel is összefűzhető, mert a víz az Északnak, azaz a téli napfordulónak megfeleltethető elem is. A dobszó ugyanakkor a lángolással, a tűzzel szintén valamiképpen rokon. Ha az emberi lélek a fény útján jön-megy a világba/ból, ez történetesen akkor esik meg, ha szíve, mint valami dobszó, verni kezd… illetve amíg kalapálni képes a számunkra létező szabadság kozmikus primér-ritmusát. Meg kell említeni ideillőn azt is, hogy a szarvasok, a medvék, a lovak és farkasok – egyáltalán a nagyobb állatok – életük alkonyán a vízen táncoló napsugáron járva kelnek át a „túlsó partra”.
Ahogy erre utóbbira gondolok, egyszerre csak felvillan előttem a Nap-út, a Fény-ösvény, a Fény-barázda lehetséges értelme. A Napút, mely a vízfelszínen egyszerre és ugyanabban a pillanatban, mindenfele és minden egyes emberi szemhez vezet. Mindegyikünk csak azt az utat járja/járhatja, látja/láthatja, amely az ő szeméhez vezet, a többiek „Napútjai” számára láthatatlanok. Azokról csak úgy tudhat, amennyire tud a magáéról, azaz másokat beszélve/látva/hallva tudhatja meg, hogy az övé is tökéletesen hasonló!
