Életrajzában olvasható, hogy 1957-ben „véleménynyilvánítás miatt” bocsátották el akkori munkahelyéről. Nehéz idők voltak azok Magyarországon, nem volt egyszerű kiállni az embereknek a meggyőződésük mellett. Éppen ezért interjúnk elején erről, a vélemény jelentőségéről kérdeztük az írónőt.
– Az életünk legfontosabb eleme, hogy az embernek legyen önálló véleménye. Ha egy ügyben szolgálatot vállal, még akkor is fontos, hogy megtartsa egyénibb, esetenként árnyaltabb véleményét. Ne mások nézeteit hangoztassuk, félelemből ne fogjuk be a szánkat, hanem akkor is mondjuk el gondolatainkat, ha a „sajátjainkról” van szó. Az a bizonyos kirúgás viszont nem erről szólt. Fiatalasszonyként 1956-ban egy tanácsi apparátusban dolgoztam, művészeti előadó voltam és amikor kitört a forradalom, a Vöröskereszttel élelemosztásban segítettem. Semmit nem csináltam, csak drukkoltam az ügyünknek. S amikor vége lett, amikor november 4-e után leverték a forradalmat, nem tudtam lakatot tenni a számra, mindenkinek mondtam, hogy mekkora disznóság az, ami történt. A saját főnökömnek a szemébe vágtam, hogy köpönyegforgató… Igazán akkor kezdtem beszélni, amikor az ügyünk már vesztes volt. Ennek az lett az eredménye, hogy másik munkahelyre helyeztek. Abban az időben állapotos voltam a második gyermekemmel, ezért védett a Munka Törvénykönyve, azonban igen előnytelen állásba kerültem: a szociális foglalkoztatóban lettem vezető könyvelő. Ez elég veszélyes volt, hiszen nem ismertem a számok világát, de szerencsére olyan, a könyveléshez értő munkatársaim voltak, akik segítettek.
- Első regénye 1968-ban jelent meg. Hogyan tekint ma erre a műre?
– A körülmények, amelyek között a regényt írtam, egy cseppet sem voltak rózsásak: nem volt dolgozószobám, íróasztalom sem, az édesanyámtól örökölt gyúródeszkán született meg mű. Ez volt az első, a nyilvánosságnak szánt próbálkozásom, noha korábban is írtam. Azonban a gyermekkori versikéim után hosszú időre letettem arról, hogy író legyek Magyarországon. Most, amikor végignézem a korai műveimet, megnyugvással tölt el, hogy azokban sincs hazugság, hogy nincs olyan mondatom, amire azt lehetne mondani, hogy gyávaságból vagy hazugságból írtam. Az első regény után némileg változott a stílusom: a 4447 kegyetlen, vad, jóval közelebb állt a naturalizmushoz, mint ahhoz a kissé bölcseleti gondolkodáshoz, amely később bennem kialakult. De ezzel együtt nagy szeretettel tekintek erre a regényre. Lehet, hogy ha ma írnám, más dolgokat emelnék ki, mint akkoriban. Ez egy tipikus első könyv, amely felfokozott érzelmi állapotban született, afféle kirobbanás volt. A tehetség kirobbanása, amely ugyanakkor párosult azzal, hogy (ahogyan a korabeli kritika mondta) a kötet kiforrott egyéniségre utalt. Ezért nem baj, ha valaki nem a legfiatalabb korában kezd prózát írni, mert ahhoz életanyag is kell.
- Ön spirituális realizmusnak nevezi a műfajt, amit művel…
– Ezt a fogalmat nem én találtam ki, valamelyik, rólam írt tanulmányban bukkant fel először. De nagy örömmel fogadtam. Sokféle jelzőt kap a realizmus: beszélünk kritikai realizmusról, mágikus realizmusról, a hamvában holt szocialista realizmusról… A spirituális realizmus egy olyan, számomra nagyon fontos célt takar, hogy a legkisebb materiális, anyagi, földi dologban is meg kell találni a legmagasabb szellemi, spirituális összefüggést. Az anyagom nagyon is „földi”, mindennapokban játszódó, de az okokat és célokat magasabb, spirituális valóságban keresem. Ezért tartom találónak ezt a meghatározást prózai világomra
- Egyesek szerint Jókai Anna könyveit úgy is lehet olvasni, mint az emberi gyarlóságok lexikonát...
– Nem rossz ez a megállapítás, hiszen az irodalom nem a kivételesen nagyszerű sorsokból, páratlanul tiszta jellemekből táplálkozik, hanem az emberi gyarlóságokból, amelyek mindannyiunkban megvannak. Ha engem szeretnek az olvasók, talán ezért szeretnek. Nem ítélkezem, nem szemlélem gőgösen az emberi gyarlóságok világát. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ezekkel a gyarlóságokkal együtt kell az életünk során szellemileg, lelkileg fejlődnünk. Ami az életünk első felében gyarlóság, kívánatos, hogy annak második felében megnemesedjen, vagy eltűnjön. Ez egy út, amely tele van kavicsokkal, kövekkel, de a végén, ha megjárjuk, megtaláljuk azt, amiért a világra jöttünk.
- Regényeiben mintha szimbolikusan megrázogatná az önsorsrontók vállát. Ugyanakkor vannak vélemények, amelyek szerint minden ember úgy rontja el az életét, ahogyan akarja…
– Nemcsak úgy rontják el, ahogy akarják, hanem annyira is, amennyire csak lehet… Nagyon sok téves életet látunk magunk körül, de én tudom és hiszem, hogy az emberi életnek, az emberi fajnak küldetése van. Nemcsak itt, a Földön, hanem úgy általában, az univerzumban. És ezt a küldetést végre kell hajtani, mert ha nem, az Isten fogja eltörölni az univerzumból az embert. De még most is, ebben a civakodásra, gyűlölködésre hajlamos világban is sok embert látok, aki jó, aki tudja a másikat szeretni, aki áldozatokat hoz, aki gondolkodik… Én ezekben az emberekben bízom. Persze tudom, hogy nem mindenki ilyen, de azt sem hiszem, hogy mindenki gonosz. Keresem a hegyi kövecsek között a hegyi kristályokat.
- A Ne féljetek című regényét pszichológusok, terapeuták is felhasználják munkájuk során…
– Boldog vagyok, hogy egy regényemnek gyakorlati haszna is van. Nagyon sokan mondták, hogy a Ne féljetek afféle életmankó. Én beavatási regénynek nevezem, az emberi gyarlósággal való küzdelem könyvének, amit azután, ha az ember jó éli meg az életét és kegyelmi állapotba is kerül, le tud győzni még a biológiai halál pillanata előtt. Ugyanezt a gondolatkört a legújabb regényem, az Éhes élet is tükrözi; itt is hasonló emberi sorsokkal, sokszor kisszerű és sok hibát, olykor bűnt elkövető emberekről írok, akiknek a szívében fel-felrémlik valami fény...
- Úgy érzi, mindent sikerült megírnia, amit meg szeretett volna?
– Pillanatnyilag igen. De ezt éreztem már akkor is, amikor a Ne féljetek című regényt megírtam. Azóta óvatosabb vagyok, hiszen a Ne féljetek után született a Godot megjött című misztériumregényem, amelyet nagyon fontosnak, habár elég nehéznek tartok ebben a mai, rohanó világban. És megszületett az Éhes élet is… Azt hiszem, a leglényegesebbet magamból már odaadtam. De mindig van valami, amivel egy építményt tovább lehet díszítgetni: ha készen is áll a székesegyház, a vízköpőket még fel lehet rá tenni… Soha nem tudhatjuk, ad-e még olyan kegyelmi állapotot az élet, hogy egy újabb felismerés költözik belém, amit azután meg akarok osztani a világgal.
- Élete során számos díjban, elismerésben részesült, idén megkapta a Magyar Érdemrend polgári tagozatának Nagykeresztjét. Hogyan tekint ezekre a díjakra?
– Meg tudom becsülni, amit kapok. Olyan ember nincs, aki ne örülne, ha elismerik, ha szeretik. Nekem is nagy örömet jelentenek ezek az elismerések, de úgy tekintem, hogy aki olyan sok díjat kap, mint én, annak a véleményét is állandóan meg kell, hogy hallgassák. Az elismerések arra jogosítanak fel, hogy fontosnak tartsam, amit a világról mondani szeretnék. Szeretem, ha ezt mások is komolyan veszik. Mindegyik díjamat, elismerésemet szeretem, nincs olyan közöttük, amelyet piszkos kézből vettem volna át, vagy amelyet manipuláció eredményeként kaptam volna. Minden elismerés mögött emberek vannak, emberek szeretete, megbecsülése. A magas állami kitüntetések mellett nagyon boldoggá tesz, ha egy kis közösség ismeri el a munkámat és adja nekem a saját „szeretetdíját”. Ezért örülök a díszpolgárságoknak, de szeretem a Stefanus-díjat is, a Magyar örökség-díjat is, amelyet kevés élő író kapott meg… Szeretem a Kossuth-díjat, a Nagykeresztet, amelyből egyetlen egyet osztottak augusztus 20-án, s nagyon megtisztelő volt, hogy éppen én kaptam. Remélem, valóban tudtam olyat mondani, ami megragadt az emberekben; nemcsak a szívükben, hanem az eszükben is. Remélem, meghallanak, ha arról beszélek, hogy hogyan vigyázzunk az életünkre, hogyan próbáljuk meg nem elrontani azt, hogy karoljuk fel az egy nyelvet kapott nemzeti közösség ügyét... Fontos, hogy megpróbáljuk önmagunkat úgy kiteljesíteni, hogy az ne önmegvalósító karrierizmus legyen; hogy lényünk legjobb részét próbáljuk felépíteni, ami pedig rossz, azt próbáljuk meg kidobni. Karácsonyi üdvözletként pedig a délvidéki magyarjaimnak sok erőt, kitartást kívánok.
