(3. rész, amelyben az együttélés évszázadainak ürügyén immár nemcsak a nyelvrokonság kérdéskörét, de érintőlegesen a néprajzi és régészeti leletek, tudományos kutatások eredményeit is párhuzamokba soroljuk)
Kisebbfajta diplomáciai botrányt okozott 2008-ban, a finnugor népek V. világkongresszusán Toomas Hendrik Ilves észt elnök, amikor arról beszélt, hogy a finnugor népek jogainak védelme a jövőben Oroszország és az Európai Unió kapcsolatainak elválaszthatatlan része lesz, mert ezeknek a népcsoportoknak a státusát nem lehet kiegyenlíteni egy népviseletben előadott esti szórakoztató programmal – amiben az érintett térségek politikusainak érdekeltsége szerinte ki is merül. Szép is lenne, ha magyar vonatkozásban, őstörténet-kutatásunk tárgykörében már csak ennyiben is kiegyezhetnénk. Tudjuk azonban: sokan ma már a finnugor nyelvrokonságunkat is vitatják…
Kiégett bolt a zavargások másnapján Urumcsiban, a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület székvárosában
Tény azonban, hogy mindezek a dolgok, az újabb felfedezések és megfigyelések nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, és nem egymás tagadásában, hanem épp ellenkezőleg, elsősorban egymás alátámasztásában érvényesülhetnek igazán.
Hanti-Manszijszk. Nyugat-Szibéria. A hantik és a manysik földje… Vagy – más szóhasználattal – az osztjákoké, ha úgy jobban tetszik… Olajban gazdag vidék. Olyan távol esik tőlünk, hogy egyáltalán nem meglepő, ha bárki is zavarba jön a térkép elé állva, mielőtt (egy kicsit eltöprengve talán…) meg tudná mutatni, nagyjából hol is kellene keresnünk. Hazájukban ők ugyanolyan őslakos népek, mint bárki más ősei földjén, hiába részei a nagy orosz (olykor szovjet…) birodalomnak már évszázadok óta. S ez máris egy olyan téma, amelyiknek kezelése nem csekély, s megfelelő diplomáciai érzéket igényel.
Hanti-Manysi Autonóm Körzet. Itt tartották meg 2008-ban a finnugor népek V. világkongresszusát, amelynek megnyitóján Toomas Hendrik Ilves észt elnök igen élesen fogalmazott: a finnugor népek jogainak védelme a továbbiakban Oroszország és az Európai Unió kapcsolatainak elválaszthatatlan része lesz – mondta. Az orosz RIA-Novosztyi nevű hírügynökség a politikus felszólalásának anyagi vonatkozású részét is kiemelte: az unió már addig is másfél millió eurót utalt Oroszországnak a finnugor népek támogatására, és Brüsszel, valamint a tagállamok lépései innentől számítva e népek jogainak védelmére irányulnak. Ilves szerint egyébként sincs szükség arra, hogy a népeket a beszélt nyelv vagy kultúrájuk fejlettsége alapján különböztessék meg: „Ez az önzők lelkesültségének forrása. Az észtek és a finnek is őslakos népeknek tartják magukat a saját földjükön, de amikor az ügyek megvitatására üzleti öltönyben gyülekező embereket látok, úgy tűnik nekem, hogy nem teljesen őszinték. Ők egy népviseletben előadott esti szórakoztató program szervezésében érdekeltek” – érvelt az észt elnök a találkozó megnyitóján, hagyományos észt öltözékben, de angol nyelven elmondott beszédében.
Az sem lehet hát teljesen véletlen, hogy Konsztantyin Koszacsev, az orosz duma külügyi bizottságának helyszínen tartózkodó elnöke a megnyitó után újságíróknak nyilatkozva csalódottan kommentálta az elhangzottakat, és kifogásolta, hogy Ilves „megpróbálta átpolitizálni a finnugor népek összefogását”.
Kína békéje: a rendőrök sürgős oszlatásra sietnek
A geopolitikától a nyelvészetig
Koszacsev élesen bírálta az észt elnök szavait: „Egyfelől főképpen politikáról beszélt, másfelől pedig, még ha nagyon álcázott módon is, de bizonyos, az oroszországi finnugor népekhez intézett felhívást éreztem ki szavaiból, hogy gondolkozzanak el az önrendelkezésükről” – mondta a Magyar Távirati Iroda által is idézett nyilatkozatában. A diplomáciában kifejezetten ritka szóhasználattal élve „furcsállotta” azt is, hogy Ilves angol nyelven szólalt fel, vagyis „a finnugor népek kongresszusán nem talált módot arra, hogy az anyanyelvén beszéljen”, ami szerinte a saját népével szembeni tiszteletlenségnek fogható fel. Emellett a résztvevők „egyszerűen nem értették, hogy mit akar mondani […] mivel valami egészen másról beszélt, mint a többiek, geopolitikáról, arról, hogy mit kell vagy nem kell egyik vagy másik népnek csinálnia, hogy túlélje valamiféle nagy testvér elnyomását, még ha ez a meghatározás nem is hangzott el” – mondta Koszacsev. A politikus „folyosói beszélgetésekre” hivatkozva kifejtette: az orosz, a finn és a magyar államfő felszólalásaira nagyon pozitívan reagáltak a résztvevők, mivel ők – mint fogalmazott – „éppen azokról a problémákról beszéltek, amelyekkel a népükhöz tartozó emberek szembesülnek.”
Szeretném hinni, hogy kolléganőm – minisorozatunk előző részében idézett – felháborodása csak az adott pillanatnak szólt, (és nem elítélve őt…) mégis nyilvánvaló, hogy az elmúlt években egyre szélesebb körben terjedtek el azok a nézetek, amelyek megkérdőjelezik, ma már megtagadják a finnugor nyelvrokonságunkat. Hiszen a kemény és kiélezett viták nem arról folynak, hogy milyen irányban induljunk el, és mit vigyünk magunkkal (amiről, mondjuk, eleink vitázhattak, amikor sok-sok évszázaddal ezelőtt az Őshazából útra keltek…), hanem sokkal inkább arról, hogy honnan, milyen irányból érkezhettek ide őseink. A finnugor nyelvrokonságra hiteles cáfolat azonban továbbra sem született, egyszerűen csak azért – mert nem is születhetett. Akármiből induljanak is ki a szakavatott vagy önjelölt, laikus nyelvtörténeti kutatók, lényegében csak olyan homályos forrásokra támaszkodhatnak, amelyek többnyire megragadnak a találgatások szintjén. Akárcsak nagyrészt őstörténetünk is. Tudományosan tehát nem is veszik komolyan ezeket a találgatásokat. Mert persze messzemenő következtetések le lehet vonni belőlük, csak hát mindezeket hitelesen alátámasztani már sokkal nehezebb.
A téma egyik legavatottabb szakértője, Erdélyi István történész, a Károli Gáspár Református Egyetem volt tanára, a honfoglalás előtti történelmünk kutatója, a ma megjelenő egyetlen történetileg hiteles magyar őstörténeti folyóirat, az Eleink főszerkesztője is tömören csak úgy fogalmazott, amikor erről kérdeztem: „Nyelvünk eredetének kérdését a tudomány lezártnak tekinti.” Pont.
Hasonló véleményt fogalmazott meg Glatz Ferenc akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója, egy sokkal későbbi tragikus eseménysor kivizsgálásával foglalkozó, a Délvidékre a második világháború végén, a visszacsatolás rövid időszaka után bevonuló délszláv partizánok által az őslakos helyi magyar lakosság ellen elkövetett mészárlások feltárására alakult Szerb–Magyar Akadémiai Bizottság magyar tagozatának elnöke is, amikor hasonló kérdésekről kezdeményeztem beszélgetést vele. A témának, a magyar őstörténetnek ő maga is jeles és elismert szakértője, hiszen – most csak példaként említem itt – a Történelmi Tár (http://tortenelmitar.hu) szerkesztőjeként az ő vezetésével készült Fodor István történésznek őstörténetünk kezdeteit áttekintő, részletes és alapos, nagy kronológiája (az internetes anyagból úgynevezett mutatványfüzetet közölt tavalyi 8. számában a História című történelmi folyóirat). Véleménye szerint ugyanis a vitákat a legtöbb esetben az generálja, hogy sokan összetévesztik a nyelvészetet, a régészetet és néprajzot. Illetve összekeverik, egybemossák ezek eredményeit.
Magyar őstörténeti kutatóintézet?
Én az egyik, itt megjelölt tudományos szakterület művelőjének sem tartom magam, nem igyekszem hát ilyen színben feltűnni, csupán újságírói módszereimmel rakosgatom egymás mellé a tényeket és az elméleteket, és nem is csak történeti/történelmi megközelítésben, hiszen ezek a témák és viták nagyon is aktuálisak, maiak, úgymond(d!) hétköznapiak. S nem is csak a Magyar Írószövetség sorozatunkban már ugyancsak hivatkozott februári, budapesti ujgurkonferenciája ürügyén, de például – hogy egészen naprakész legyek – egy múlt heti parlamenti interpelláció okán is. Dúró Dóra, a Jobbik Magyarországért Mozgalom tagja tett fel kérdést az illetékes államtitkárhoz címezve azzal kapcsolatban, hol tartanak az őstörténeti kutatások. A jelenlegi legfiatalabb magyar országgyűlési képviselő felszólalásában emlékeztetett pártja programjának egyik kiemelt vállalására: a magyar őstörténeti kutatóintézet felállítására. Szőcs Géza kulturális államtitkár válaszában pedig arról beszélt, hogy amennyiben a magyar őstörténeti kutatóintézet tisztán tudományos tevékenységet kíván folytatni, akkor támogatandónak tartja a megalakítását, létrehozását.
Nem szabad hát összetévesztenünk, összemosnunk a néprajzot, a nyelvészetet és a régészetet, már csak azért sem, mert ha egyik-másik tudományos szakterület eredményei más irányba terelnek, más hipotézisek felé közelítenek is bennünket, az még véletlenül sem azonos azzal, hogy alkalmasint a finnugor nyelvrokonságtól eltávolítanának. A tudományos kutatások eredményeinek épp az az egyik szépsége, hogy a leggyakrabban az egymásnak ellentmondónak tűnő dolgok is együtt igazak bennük. És ez nem is csak a történelemtudományra érvényes. Az ujgurok témájához visszacsatolva mindezt: semmi okunk sincs hát arra, hogy megtagadjuk azt a rokonságot, amelynek emlékét, sőt tényét ők különélésünk, eltávolodásunk bő évszázadaiban is kitartónak ápolták, és megőrizték kollektív tudatukban.
Hó és sivatag
„Jobb kéz felől rozsdabarna, olajzöld, szürke, sárga kőzetrétegekből álló, csíkos táblahegyek kísérik sokáig az utat, délibábként remegve a rekkenő hőségben. A Tiensan vonulatai mellett elhaladva pedig kis időre életem egyik legérdekesebb élményében lehet részem: a sivatagban tikkadozva gyönyörködhetem a magas hegység észak felől felbukkanó, vakító havas csúcsaiban.
Az úton a legnagyobb sikert új-zélandi barátunk, Chris zsebmagnója aratja. Először a gyerekek próbálják fel sorban a fülhallgatót, aztán néhány öreg néni, majd egy tübitejkás (kis, kerek, tarka hímzésű sapkát viselő), szakállas bácsi ismerkedik a civilizáció csodáival. Chris fényképen is megörökíti ezt a pillanatot, amely szerinte annak a jelképe, hogy »miként bolygatja fel egy egyszerű nép hétköznapjait a technika ismeretlen mákonya«” – jegyezte fel Gergely Miklós. Leírása azért is fontos, mert szemléletes képet fest nemcsak a tájról és a környezetről, de a körülményekről is, amelyek között a hatalmas kínai állam területén az ujgurok tulajdonképpen manapság is élnek. Egyáltalán nem véletlen hát, hogy esetenként (fel)lázadnak az elnyomás ellen…
Sorozatunkhoz a 2009-es júliusi eseményekről, egy tüntetésből lázadássá fajult megmozdulás utcai harcairól válogattam archív felvételeket illusztrációként. Mert persze már rég nem őstörténeti kapcsolatainkat érinti, hogy milyen helyzetben van manapság, milyen körülmények között él egy rokon nép a messzi Kínában, mégis, a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy odafigyelünk rájuk, számon tartjuk őket és a számukra fontos eseményeket. Már csak azért is, mert – a finnugor nyelvrokonságot meg nem tagadva – eleink vándorlásaik során évszázadokat töltöttek el azon a területen, ahol az ujgurok a mai napig is élnek, így hát a kapcsolatok, esetenként talán a keveredések és a kölcsönhatások is – szinte vitathatatlanok. Ilyen tekintetben tehát az ujgurok őstörténetünk kitörölhetetlen részei… Annak ellenére is, hogy a téma ma még távolról sincs lezárva, és az újabbnál újabb tudományos eredmények párhuzamba állítása folyamatosan biztosítja számunkra a jobbnál jobb alkalmakat, hogy figyelő tekintetünket az ujgurokra emeljük.
(Vége)
