csak a szavakat ne!
csak a szavakat...
ma még
talán nem kellene figyelmen kívül hagyni,
asztalt borítani
egymásra dühödten
feszülő izmok, kitágult nyaki erek köröttem
nem kellene hagyni még
elhagyni,
mint hűtlen kedves, a szavakat
nem lenne jó,
némán, jelezve csak,
hogy lenne még benne holmi elvetélt akarat
vegetálva csak,
szeretve szinte még,
mihelyt felválthatja jelrendszerünk a szót,
a kimondottat,
az elherdált
kincsnek vélt, megtagadott jelenvalót
Kérdés
ki vagy (ha volnál?),
s indítékod, hogyan teljesíted ki...
önmagad által... önnön akaratoddal...
másokon?
hová visz és mire vezet,
ha újfent felveted kérdésedet?
nem a választ,
még csupán a kérdést – keress!...
kutass...!
vezess!...
s egyre lejjebb
(ha majd már a középszer is megtagad...),
s mintha beljebb is valamiben,
ha lett volna mit,
hát kértem
volna
mit kérni még
sohasem
s miegyéb
- nem lehet elég!
kérdezed?
mikor már valami módon a realitást feleded,
időtlenednek a síkok,
az arcok is mintha eggyé olvadnának össze,
s már nem tudhatod,
ki volt ott, s mely helyen,
s ha te nem is, én most már kérdezem...
nehéz kiigazodni,
nehéz úgy lovat váltani, hogy még a régit szeresd,
hogy még a régire esküdsz,
holott esküvésed már hasztalan,
minden mi régi volt,
s rég volt,
ha nem is jó áron,
ha nem is árverésen,
el bizony, régesen – adva van...
részvénytelenül,
s talán még a részvétnek is híján
nem jó!
oly sörénybe kapaszkodni veszélyes,
melyhez már nem tartozik ló
