Hosszú időn át kifejezetten népszerű volt a magyar–sumér nyelvrokonság elmélete, s tagadhatatlan, hogy még manapság is gyakran kerül elő ennek témája különböző publikációkban, tribünbeszélgetéseken, asztaltársaságokban, hol szakmai megalapozottsággal, hol meg csak egyszerűen, de annál szenvedélyesebben, laikusok által elővezetve. Népszerűségét és közkeletűségét tehát egyelőre még nem kell feltétlenül a múlt idő jelével felruháznunk.
Köskömbajev, vagy más írásmóddal Kuskumbajev Aibolat madijar-kipcsak történész keleti népekkel rokonít bennünket. Ő keleti forrásokat elemezve jutott érdekes megállapításokra… S írtunk már néhány hónappal ezelőtt arról, hogy a mai Kína területén élő ujgurok rokon népnek tekintik a magyart. Úgy tűnhet, hogy válogathatunk hát kedvünkre, szinte tetszésünk szerint a kínálkozó és a lehetséges rokon népek és nyelvek között. Talán tisztázza azonban valamelyest a helyzetet, ha Erdélyi István történészre, a magyar őstörténet-kutatás egyik kiemelkedő alakjára hallgatunk, és elfogadjuk tőle azt az első pillantásra egyszerűnek tűnő, s mindezekkel kapcsolatban mégis oly hatásosan eligazító véleményt, miszerint: a nyelvrokonság és a néprokonság két egymástól élesen elhatárolható, s nem feltétlenül azonos fogalom.
„A népek származásának kérdése nem új keletű, de megközelítési módja változó. Már antik szerzők is utaltak a népek vándorlásaira, áttelepüléseire, ismerték keletkezésük mondai magyarázatait, és tisztában voltak a népek és kultúrák eltűnésének tényével. A népek és nyelvek születését, halálát csak történeti megközelítéssel érthetjük meg” – írta bő két évtizeddel ezelőtt Sumér rokonság? című kötetében (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.) Erdélyi István történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem egykori tanára, az Eleink, a fővárosi Napkút Kiadó gondozásában megjelenő, egyetlen hiteles mai, a magyar őstörténettel foglalkozó folyóirat főszerkesztője, tehát a téma avatott szakértője és elismert szakembere. Erdélyi István figyelmeztet bennünket: „A tárgyunkat képező sumér nyelv és kultúra régen meghalt már. Az emberiség kultúrájában elfoglalt helyét és szerepét a történelemtudomány egyre világosabban tudja felmutatni. A sumérek eredetéről még nem lebbent fel a fátyol, de lassan-lassan fellebbenőben van. Ez egész kutatónemzedékek érdeme. Az irántuk kialakult érdeklődés nem csekély, ami érthető, ha kultúrtörténeti jelentőségükre gondolunk. Ne torzítsuk el ezt a kétségkívül grandiózus jelenséget.”
Erdélyi István azokban az években, amikor itt idézett, a sumér–magyar nyelvi rokonság tárgykörével foglalkozó kötete is megjelent, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Régészeti Intézetének tudományos tanácsadója volt, és ekkor már évtizedek óta foglalkozott a magyar őstörténet kutatásával, annak helyenként még mindig tisztázatlan, avagy homályos, bizonytalan kérdéseivel. Említett dolgozatában pedig arra vállalkozott, hogy összegezze és ütköztesse a legfőképp a múlt század nyolcvanas éveinek második felében, illetve a kilencvenes években népszerűvé vált elméletekkel összefüggésbe hozható, bizonyított és történetileg igazolt, mondhatni kanonizált ismereteinket – pró és kontra. Mindazt, ami alátámaszthatja ezt, és mindazt, ami alkalmasint akár cáfolhatná is… Azonban már a bevezetőjében is hangsúlyozottan utalt arra is, hogy a néprokonság és a nyelvrokonság nem feltétlenül két azonos fogalom, a kettő nagyon is élesen elkülöníthető egymástól, illetve – ezer szállal egymásba fonódva is – mindkettő meghatározása kiváltképp bonyolult. S nagyrészt azért, mert a kötet megírásának, anyaga lezárásának pillanatában ezek elméleti kidolgozottsága szinte még minimális volt. A leginkább Varga Zsigmond, Érdy Miklós és Komoróczy Géza munkásságára felépített művében Erdélyi István kritikusan szembesítette egymással az egyes szerzők véleményét, érveit és érvrendszerét, miközben állásfoglalását sem túlhangsúlyozva, azt lényegében leginkább csak az összeválogatott és olykor nagyobb terjedelemben is szó szerint átvett idézetek egymás mellé állításával, illetve némely írásokkal való egyetértésének jelzésével bontotta ki. Hozzáteszem: ő maga alapvetően elutasító, negatív álláspontot képviselt a témával, vagyis a feltételezett sumér pereputtyunkkal, rokonságunkkal kapcsolatban. S mint ő maga mondta is: „Népek rokonításában a döntő szót egyetlen tudomány sem mondhatja ki önállóan. Igyekeztünk hát figyelni a lehetőség szerint mindenre, ami nem volt könnyű és egyszerű, mert a nyelvészet mellett a régészet, sőt egyes természettudományok képviselői is hozzászóltak a tárgyhoz.”
KÖRÖMSZAKADTÁIG
A néprokonság és a nyelvrokonság tehát tudományos szempontból, minden összefüggése ellenére is, két egymástól élesen elkülöníthető s nem minden esetben összeegyeztethető fogalom. Tekintsük ezt most a kötet (egyik…) alapvetésének, mert ennek tisztása végső soron eligazíthat bennünket azokban a vitákban, és olykor igencsak durva (el-eldurvuló…) szócsatákban is, amelyeket hol tudományos szakemberek, hol laikusok vívnak a témával összefüggésben. Köteteket tölthetnénk meg ma már a zavart egyre csak fokozó, esetenként szenvedélyes, máskor alapos és mélyreható publikációk bibliográfiájával… Ahogy Erdélyi István is fogalmaz: „Népünk a nyelvének eredete megállapításán keresztül kereste a helyét a világban, Eurázsiában. Sajnovics Jenő csillagász korának nyelvtudományát megelőző éleslátó megállapítása (1770) nyelvünk finnugor eredetével kapcsolatban nem nyert azonnal polgárjogot a magyar nyelvtudományban, és a finnugor nyelvi származást igazoló neves nyelvészeket nem egyszer Habsburg-barát (németbarát, osztrákokat kiszolgáló) jelzővel illették a török vagy más nyelvi-népi eredetet körömszakadtáig védő személyek. Ez is érthető a korabeli nemzeti szellemi-politikai beállítódás hátterén, és nem volt egyedülálló jelenség a mi esetünk sem. A szomszédos népek is keresték, sőt – bizonyos pontosítást remélve – keresik eredetüket, őshazájukat a germán és a szláv népek egyaránt.” Ilyen megközelítésben válnak hát aztán különösen izgalmasakká egy másik, tőlünk elsősorban térben viszonylag messzire eső kutató, egy bizonyos Köskömbajev, vagy Kuskumbajev Aibolat madijar-kipcsak (ebben az esetben kiemelten fontos a szó írásmódja!) történész felvetései, akinek néhány érdekes elméletére idén nyáron már ugyancsak igyekeztem felhívni a figyelmet. Mint akkor már láttuk is, Kuskumbajev Aibolat keleti forrásokra hivatkozva hangsúlyozza, hogy a mongol tatárok az 1320-as évektől szervezett támadásokkal el akarták foglalni a keleti madijarok földjét. Azt pedig Erdélyi István is hangsúlyozta a vele készült interjúnkban, hogy mennyire fontosak a magyarság őstörténetének kutatása szempontjából a számunkra talán ma még részben ismeretlen keleti és török források, hiszen például jelentős fordulatot hozott annak a kéziratnak a feltárása is, amelyet Vámbéry Ármin (1832–1913) vásárolt meg az isztambuli piacon, majd pedig kilencven esztendeig „elhevert” a Tudományos Akadémia levéltárában. Kilenc évtizednek kellett ugyan eltelnie, mire egy fiatal turkológus egyetemista végre leporolta ezt a kéziratot, akkor viszont, ha nem is fenekestül fordította fel, de nagyon értékes eredményekkel, és korábban nem ismert tényekkel, adatokkal, nevekkel egészítette ki őstörténet-kutatásunkat.
Kuskumbajev Aibolat érvel például amellett is, hogy az úgynevezett Arany Horda – a mai Délnyugat-Oroszország, Ukrajna és Kazahsztán területén 1256-tól az 1400-as évek elejéig létező mongol államalakulat – fennállásának idején a négy részből álló hadsereg egyik jelentős szervezeti egysége – az orosz, a kipcsák és az atszkij mellett – a madijar volt. S megjegyzi azt is, hogy a madijarok ebben az időben Derbent körül, az Észak-Kaukázusban éltek. Ebből következtet arra, hogy a mongol-tatár szövetségen lassan közös török nyelv alakult ki, amelyet a madijarok is átvettek a korábbi ugor eredetű nyelvet cserélve fel ezzel. A történész felhívja a figyelmet arra is, hogy a madijar törzsek az Arany Horda rendkívül nagy keleti területeit védték, ezért napjainkig is több helyen fel lehet fedezni a leszármazottaikat. Mint sorolja, lehetőség nyílik erre egyebek mellett például az Észak-Kaukázusban, Üzbegisztánban és a Krím-félszigeten is. Azt állítja azonban, hogy ezzel együtt is a legtöbben mégis Észak-Kazakisztánban élnek. (Csak mellesleg jelzem itt most sebtében, hogy egészen szépen elterjedt az utóbbi időben a témával foglalkozó publikációkban a Kazakisztán forma: többen is az oroszos kazah népnév helyett az eredetihez viszonylag közelebb álló kazak névváltozatot használják, s így az ország megnevezésében pedig Kazahsztán helyett a Kazakisztán nyert egyre nagyobb teret.)
Kuskumbajev egy idős asszonytól gyűjtötte például azt az eredetmondát is, miszerint tizenhét törzsünk egy ismeretlen néppel harcolt: kemény, hosszan tartó, véres küzdelem volt ez, de végül is elveszítettük a harcot és a „hét törzsünk abba az irányba futott, amerre a Nap nyugszik […] velük többet nem találkoztunk”. A történész ezt úgy értelmezi, hogy a Kék Bikának (Kok-Ogut) nevezett hét törzs lehetett az, amelyről mi már úgy tanultuk, hogy ők voltak a honfoglalók. „Mi, madijarok pedig itt maradtunk, és bár mi is nomádok vagyunk, mint a környező népek, mégis különállónak éreztük magunkat a mai napig” – mesélte neki az idős asszony. De Kuskumbajev egy másik legendára is felhívja a figyelmet: ez azt beszéli el, hogy élt valaha két testvér, Madjar és Kudjár (vagy Madijar és Hudijar). Utóbbi ismeretlen vidékre kalandozott el, ahonnan nem tért vissza, ezért testvére a keresésére indult, de soha nem talált rá. „Egyébként bennünket a környező népek madijar-kipcsákoknak neveznek, mert ősidők óta kipcsák törzsekből nősülünk. Hagyományainkat már csupán egy-két távoli pásztor ápolja, akik még jurtában élnek, népviseletet hordanak és sasokkal vadásznak” – állítja a történész. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ő a madijarok és a magyarok rokonságára utaló keleti források elemzése és kiértékelése nyomán jutott mindezekre a megállapításokra.
Csak hát az a legnagyobb baj mindezzel, hogy sokan – még azok közül is, akik érdeklődnek iránta –, eleve kerülik ezt a témát, mert az általánosságban elterjedt magatartás szerint egyszerűen csak hülyének nézik manapság azt is, aki csak érdekességként foglalkozik vele, nemhogy esetleg teljesen komolyan kezelje. Amiről nem veszek tudomást, az nem is létezik…
De ha nem is vennénk tudomást ezekről a jelenségekről és az itt említett elméletekről, attól még nagyon is léteznek. Helyesebbnek tűnik hát, ha óvatos – talán távolságtartónak is mondhatnánk –, lehetőség szerint objektív megismerésükkel mérlegeljük, mi az bennük, amit elfogadhatónak ítélünk, és mi az, ami megalapozott ismereteink alapján – könnyűszerrel elvethető.
(Folytatjuk)
