Hosszú időn át kifejezetten népszerű volt a magyar–sumér nyelvrokonság elmélete, s tagadhatatlan, hogy még manapság is gyakran kerül elő ennek témája különböző publikációkban, tribünbeszélgetéseken, asztaltársaságokban, hol szakmai megalapozottsággal, hol meg csak egyszerűen, de annál szenvedélyesebben, laikusok által elővezetve. Népszerűségét és közkeletűségét tehát egyelőre még nem kell feltétlenül a múlt idő jelével felruháznunk.
Vándorok a Selyemúton
S ha egyszer már sikerült letisztáznunk, hogy a néprokonság és a nyelvrokonság nem azonos fogalom, talán elérkezett az ideje annak, hogy visszautaljunk az ujgurokra is. A Magyar Írószövetség budapesti, Bajza utcai székházában megtartott ujgurkonferencia apropóján egy háromrészes minisorozatban idén tavasszal már elemeztük annak okait és körülményeit is, hogyan lehet az, hogy ez, a mai Kína északnyugati részén fekvő Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen élő nemzet rokon népnek tekinti a magyarokat (Ujgur pereputtyunk nyomában, Magyar Szó, Üveggolyó, 2011. április 11., április 18., május 3.). A muzulmán vallású ujgurok – a hagyomány szerint – főleg lapos tetejű, vályogfalú házakban élnek, amelyekre olykor egy, két, sőt esetenként három emeletet is építenek, és mindmáig fontos szerepet játszanak életükben az otthonukhoz tartozó udvarok.
A türk nyelvű ujgurok a hatalmas kínai birodalomban – ebben a maiban – lényegében elnyomásban, jelentős jogfosztásban élnek. Néhány évvel ezelőtti zavargásaikról is szóltunk már idén tavasszal, ellenben önállósulási, függetlenségi szándékaik, ha javarészt titokban is, földalatti mozgalmakként, de folyamatosan jelen vannak, és a jelentős nyugati, amerikai emigráció is segíti szabadságtörekvéseiket, így hát talán nem lesz mellékes az sem, hogy a kubai területen működtetett amerikai támaszponton, a guantánamói börtönben is őriztek, fogva tartottak ujgurokat. Három évvel ezelőtt, 2008 októberében az egész világsajtó foglalkozott ezzel a kérdéssel, ugyanis egy amerikai szövetségi bíró akkor rendelte el tizenhét – terrorizmus gyanújával ott őrzött – kínai személyazonossági okmányokkal rendelkező ujgur szabadlábra helyezését. Nagy port kavart ez a döntés az adott pillanatban, mert a börtön 2002-es megnyitása óta amerikai polgári bíróság ekkor rendelt el először szabadlábra helyezést, amit (s mi sem természetesebb ennél…) a Bush-kormányzat korábban rendszerint és folyamatosan, igencsak hevesen elutasított. Az amerikai kormányzat 2008 októberében is azonnal reagált a bíróság döntésére, és közölte, hogy sürgősen megfellebbezi a döntést. A Fehér Ház közleményében aggodalmát fejezte ki, hogy a határozatot „más guantánamói foglyok számára is precedensként használhatják fel”. A Magyar Távirati Iroda pedig arról tudósított akkor, hogy Ricardo Urbina washingtoni bíró elrendelte, hogy a tizenhét kínai ujgur személyesen(!) jelenjen meg a bírósági kihallgatáson, hogy hivatalosan is átadják őket az amerikai fővárosban élő ujgur közösség képviselőinek. Azt pedig már egy másik, ettől teljességgel független eljárás hatáskörébe utalta, hogy eldöntsék, milyen feltételek mellett maradhattak (volna…) ezek a férfiak tartósan az Amerikai Egyesült Államokban. A Human Right Watch emberi jogi szervezet pedig jelentős lépésnek nevezte a bírósági döntést. A másik neves szervezet, az Amnesty International az esettel összefüggésben megismételte már addig is rendszeresen hangoztatott és folyamatosan figyelmen kívül hagyott követelését, miszerint: „valamennyi guantánamói fogoly ellen emeljenek vádat és ítéljék el őket, vagy haladéktalanul engedjék őket szabadon.”
Gergely Miklós magyar újságíró a múlt század nyolcvanas éveinek második felében járt a kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen, tapasztalatait pedig az egykorvolt Világ Ifjúsága című lapban publikált riportjában foglalta össze. Akkor így fogalmazott: „A hosszú és embertelen úton – akárcsak a Selyemút régi vándorai – mi is csak a sivatagi oázisokban pihenhetünk meg. Naponta kétszer-háromszor tűnik fel az út mentén ilyen falu, amelyet sokszor még falunak sem lehet nevezni. Igencsak távoli szálak fűzik ahhoz a takaros, szikrázóan fehér, pálmafás, teveitatós idillhez, amelyet az oázis szó hallatán magunk elé képzelünk. Ezek inkább kisebbfajta telephelyek az út szélén, néhány poros étkezdével – ahol ismét néhány napra szóló útravalóval kell feltankolnunk –, gyümölcsárusokkal, egy szervizdaruval, lakatosműhellyel, és persze egy-két szabadtéri biliárdasztallal – hiszen Kínában mindenütt közkedvelt tömegsport a biliárdozás. Több poros autóbusz, megrakott teherautó-karavánok rostokolnak ott, amikor bekanyarodunk egy újabb oázisállomásra, hogy zsibbadt tagjainkat kinyújtóztassuk egy fél órácskára. Sóhajtozva simogatjuk sajgó, törődött alfelünket, miközben az egyik vendéglő padjára telepszünk Chrisszel, és ő panaszosan kifakad:
– Soha többet nem jövök még egyszer Kínába! Istenkém, csak még Kasgarban kecmeregjek le egészben erről az átkozott buszról…!”
Sumér edényrészlet – adományokat mutatnak be Inanna istennőnek
Te kit választanál?
A néprokonság és a nyelvrokonság nem azonos fogalom – hangsúlyozza a kutató.
Úgy tűnhet azonban, mintha kedvünkre – akárha étlapról tennénk – válogathatnánk a potenciális rokonok között. À la carte… A bőség zavara legyen úrrá rajtunk! Csak hát, amíg a gasztronómiában nyugodtan hagyatkozhatunk a saját ízlésünkre, addig az ilyen, tudományos megalapozottságot igénylő kérdésekben egyelőre még mindig jobban tesszük, és vélhetően jobban is járunk, ha a szakemberekre, egy-egy téma avatott ismerőire testáljuk a döntést.
Ez azonban még véletlenül sem zárja ki annak lehetőségét – ahogy Erdélyi István is tette a sumérokkal foglalkozó kötetében –, hogy alkalmasint eljátsszunk a gondolattal, illetve mérlegeljük a terítékre került érveket és ellenérveket, azon melegében… Hiszen felmelegítve már ezek többsége sem annyira ízletes, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Még a pincér kezében. S ezzel ismét visszakanyarodhatunk a gasztronómiához…
