Öregapát mindenki „kedezte”. Természetesen az élete párja is. Ez már, úgy tűnik, eleve meghatározta kettejük viszonyát. Abban az időben faluhelyen még általános volt a kendezés, tejfölösszájú koromban nem győztem eleget csodálkozni azon, hogy az „urak” is magázzák egymást, s nem ment a fejembe, hogy még az egy családon belüliek is. Kezdő olvasó koromban a kiábrándulásig fölháborított, hogy a „paraszti” származású Móricz Zsigmond magázta mindkét feleségét.
Öregapa annál nagyobb úr volt: eltűrte (bizonyára el is várta, hiszen általános szokás volt), hogy őt mindenki kendezi, de a felesége az ő számára, mindig csak te volt, hallod-e, esetleg bolondos jókedvében: hékám. Ez az utóbbi azonban nagyon ritkán fordult elő. A fiai is kendezték, az unokái viszont már magázták. (Később tudtam meg, voltak családok, ahol még a testvérek is kendezték egymást; természetesen a fiatalabbak az idősebbeket.)
Nekem, gyereknek, tetszett a „kedezés”, csak az volt vele a bajom, hogy sehogy sem állt rá a szám. De bizonyára meg is lepődött volna Öregapa, ha egyszer így szólítom meg: Ke’ is hallotta reggel azt a nagy durranást?… Még azt hitte volna, hogy csúfolódom. A gyerekei viszont mind így szólították. Megtakarították vele az „apám”-at, pláne az „édesapám”-at.
Pedig nem volt mogorva ember, nyugodtan „apámozhatták” volna. Nem állhatta ugyan a mézesmázos szavakat, a hízelgést nem ismerte, a látogatóit mégis azzal a bajusza alól fölrebbenő s a szemén is mindig átsuhanó szelíd mosollyal fogadta, amit annyira kedveltem nála. Tulajdonképpen ez a megfoghatatlan mosoly volt számomra Öregapa.
