Verebes Ernő zeneszerző, dramaturg, író és költő. Jelentős szerepet tölt be a kulturális életben nemcsak Budapesten a Nemzeti Színház munkatársaként, hanem szülővárosában, Zentán is. Legutóbbi kötete Senkim földje címmel jelent meg tavaly a Forum Könyvkiadó gondozásában. Munkássága egyfajta keresztmetszete a zenei, irodalmi és színházi világnak, amelyben erősen jelen van a művészeti határok átlépése. Múlt szombaton Szivácon vette át a Szenteleky irodalmi díjat.
Verebes Ernőt irodalomról, ihletről és motivációról, zene és irodalom találkozásáról kérdeztük.
Hogyan értékeli a Szenteleky-díjat?
– Örültem neki. Az ember könnyen ráérez arra az örömre és egyben arra a felelősségre is, ami egy ilyen díjjal jár. Különösen örülök annak, hogy Szivácon vettem át, mert ott nagyon rég jártam. Régebben többször voltam a Szenteleky-napokon, amelyeken akkor még sokan részt vettek, megjelent a vajdasági irodalmi élet. Most ismét sokan voltunk, ami nagy öröm számomra. Az összejövetel, a találkozások és ezekkel együtt a díj, amely számomra ennek a közösségnek valamiféle újbóli felismerését jelenti.
Honnan szerez ihletet egy-egy művéhez?
– Van honnan, mert olyan életet élek, aminek során a téma valóban az utcán hever. Elég sokat vagyok utcán, akár itthon, akár Budapesten, és elég sok inger ér, ebből kifolyólag pedig elég sok tapasztalat is. Talán egyfajta áteresztő rétegként funkcionálok, és ami bejön, az valamiképpen ki is jöhet, akár egy-egy vers, próza vagy zene formájában. Ez mindig is így volt, csak volt egy időszak, amikor még nem tudtam. Ehhez idő kell, hogy az ember tudatosítsa magában, hogy ő ilyen, és nem tehet ellene, ezt kell csinálnia. Nincs ebben semmi különös, sokan vagyunk ezzel így. Szerintem ez szép dolog.
És mi jelenti a motivációt?
– Maguk a mindennapok, hisz valamiből meg kell élni. Még ha közvetlenül ebből nem is lehet, de a mindenkori munka mellett, esetenként helyette, jól jön. Hiszen ez is munka, valamiféle megélhetést biztosít. Akkor szerencsés az ember, ha megélhet mindabból, amit kiötöl, és erre mások is odafigyelnek. Nagyon fontos momentum úgy átadni valamit, hogy tudjuk, hogy annak jelentősége van mások számára is. Ez a díj ezt is fémjelzi, számomra legalábbis mindenképp.
Milyen irodalmi hagyományok állnak közel önhöz? Vannak-e olyan írók, akiket példaképnek tekint?
– Barátkozom írókkal, bár példaképem külön nincs, inkább írói világok vannak, amelyeket magamévá tettem. Ezek a világok velem együtt változnak. A szépirodalomtól kezdve akár az elméleti fizikáig, amiben szintén megtalálható egyfajta irodalmi szépség, ha az ember szeretné megismerni azt a világot, és ha az illető író, aki történetesen fizikus, képes arra, hogy úgy írjon le valamit, hogy az irodalmilag is inspiráló legyen. És van ilyen. Úgyhogy bennem ezek a dolgok erősen keverednek, amit egyáltalán nem bánok.
Mit olvas most?
– Most éppen Huizingától egy esszéregényt, a Homo Ludenst, amely a játékos emberről és magáról a játékról szól. Ez egy filozófiai mű, nagyon olvasmányos, miközben elég komoly mélyszántásokat végez a játékelmélet terén, egyben az emberi pszichét is megközelítve. Aláhúzni való sorokat tartalmaz, és ezt meg is teszem. Nagyszerű, hogy rátaláltam erre a könyvre. Huizingát ismerem is, egy holland kultúrtörténész, középkorról szóló tanulmányát olvastam korábban, ami nagyon megragadott, kulcsműnek tartom. A Homo Ludens hozzám különben is közel áll, mert még a játszásnak valamiféle gyermeki fokán állok, amit megpróbálok azért komolyítani.
Mit gondol a kortárs irodalomról és a vajdasági kulturális közegről?
– A kortársról azt gondolom, hogy nem kell külön kihangsúlyozni, mert ez olyan időszakosság, ami mindig a jelent fémjelzi. A múltban is voltak kortársak. Ha az ember olyan szemmel nézi, ha olyan lélekkel olvassa Vörösmartyt, akkor rájön, hogy mennyire volt ő is kortárs. A mai kortárs pedig kissé közhelyesen szólva a mutatóujját a jelen érverésén tartja, a pulzusát próbálja lemérni. A mai kortárs azért érdekes, mert író és olvasó is ugyanakkor éli meg. Ez az időszerűség nemesíti a művet, ugyanakkor a rizikófaktorát is jelenti, mert nehéz a jelenről úgy írni, hogy az örökérvényűség átjusson belőle. Ezért keveseknek sikerül.
A vajdasági kulturális közeg pedig számomra egyfajta sorsszerűség. Ebbe születtem, itt vagyok otthon. Ha itt vagyok, még piszkosan is tisztának érzem magam. Ez Budapesten már nem jellemző, habár Budapesten is otthon érzem magam, csak egy kicsit másként.
Vajdaság olyan síkság, amin lehet élni, de ez a lehet néha átcsap muszájba, lehetőségbe, és abba, hogy ennek a lehetőségnek örülök. Azt hiszem, éppen ez a lényeg: örülni kell ennek. Merthogy lehet utálni is, de minek, ha örülni is lehet neki?
Vannak-e olyan témák vagy üzenetek, amiket különösen fontosnak tart átadni?
– Szerintem mindenkinek van jobbító szándéka. Hiszek a közösségben, a találkozásokban, az emberek közötti viszonyban, és abban a kommunikációban, amely lehetővé teszi, hogy a saját fejünk fölé nyúlva is egyeztethessük a világnézeteinket. Hisz kik vagyunk mi, hogy kizárólagos igazságokat gyártsunk magunknak, és utána a másikkal azt mindjárt össze is veszítsük? Hiszek a saját magunk fölött levésben, ami által egy magasságban megjelenik a lényegi találkozások öröme, szépsége. Aki erre képes, az túl nagy veszekedésekre nem képes. A harc maga teljesen más, mert a harcos ember komoly ember, a veszekedős ember pedig komolytalan, önző és önös. Ezt jó lenne kerülni.
Ön szerint mi az írók szerepe a társadalomban?
– Ez örök kérdés. Van, aki számára fontos az a tény, hogy léteznek írók, van, akik számára nem. Ez valószínűleg abból adódik, hogy ki mivel foglalkozik, mennyire érinti meg az a szellemi szféra, amivel egy író hathat. Számomra fontos, mert az én munkám olyan, amit szellemi munkának neveznek. Ez talán szépen és fennkölten hangzik, viszont ez is épp olyan kemény és véres munka, mint a fizikai munka. Az író feladata szerintem az, hogy a szellemi szféránkba behatolva az életmódunkat, az élethez való viszonyulásunkat irányítgassa, formálgassa. Ne diktáljon, de adja a tudtunkra, hogy szerinte mi a jó, mi pedig ebből kiszűrhetjük, hogy számunkra mi a jó. Az író adjon lehetőséget a gondolkodásra, beleértve a világnézeti kérdéseket is. Nem utolsósorban pedig az író csiszolgassa az esztétikai hozzáállásunkat, tanítsa meg, hogy mi az a katarzis, mi az a magunk fölött levés, mi az, hogy hinni valamiben. Tehát mindazok a fogalmak, amik kimondva koppannak, viszont olyannyira léteznek, hogy fizikailag is hatnak ránk, pszichoszomatikusan is jelen vannak, lásd a beleborzongást és a többit. Közvetlen közünk van a saját testünkhöz, és Isten bocsá’, ezt még az írók is irányíthatják.
Az irodalom és a zene milyen viszonyban áll egymással?
– Bennem nagyon jó viszonyban vannak. Ennek oka valószínűleg az, hogy világéletemben megpróbáltam alapfogalmakra támaszkodva megalkotni egy olyan elméletet, amelyből utána valamiféle művek fakadnak. Ez lehet vers, lehet novella, lehet szonáta, de ugyanazokkal az alapelemekkel bánik mind a két művészeti kategória, mint például a motívum, a ritmika, a metrika, a forma, az ív megadása, a történetiség vagy nem történetiség. Mindez ugyanúgy ott van a zenében is, mint az irodalomban, az a különbség, hogy a zenében tömörebben jelenik meg, a zene mindennek az esszenciáját képes adni. Ezért tartom fontosnak, hogy az ember zeneileg képzettebb legyen, mert közelebb áll ahhoz a lényeghez, amit az irodalomban is felhasználhat.
Nyitókép: Verebes Ernő számára a vajdasági kulturális közeg egyfajta sorsszerűséget jelent (Gruik Zsuzsa felvétele)
