Az Új Symposion 1967-ben megjelent 23. számában Ács József munkáit közölték. Bányai János Ács József festészete és Tolnai Ottó Nagy egek című szövege/tanulmánya/esszéje foglalkozott Ács József művészetével.
A lap címoldalán Sinkó Ervin volt látható, háta mögött egy nyitott kapu. Régi járda, udvarrészlet, fűcsomók a cipői előtt. Sinkó Ervin 1967. március 26-án elhunyt, emléke, nagysága előtt tisztelgett a címoldal, nemcsak a fotó, de a mellette olvasható szöveg is, amely az Új Symposion szerkesztőségének a közleménye volt, és arról szólt, hogy 1967 októbere és 1968 szeptembere között Sinkó Ervin-munkaév lesz, amelynek programját 1967. augusztus elsejéig nyilvánosságra hozza a szerkesztőség.
Aztán az első belsőn Tolnai Ottó verse, címe: Kodály. Majd következett a fedőlap (amely Sinkó halála miatt kerülhetett át ide): ebben a számunkban ÁCS JÓZSEF munkáit közöljük. A hátoldalon pedig megismételve az illusztráció és alatta a festő neve.
Így került párbeszédbe egymással Sinkó Ervin és Ács József neve. Amúgy ez nem volt párbeszéd, a halál nem kezdeményez beszélgetést, a bekövetkezett halál miatt viszont a folyóirat szerkesztősége csakis ekképpen járhatott el. De meg akarták tartani Ács jelentőségét is, őt tervezték, hozzá tervezték a számot – ha szabad ilyet mondani, de talán nem tévedés, hiszen Bányai és Tolnai mondatai fogták keretbe, értelmezték a műveket.
A vajdasági magyar képzőművészet napja, születésének 100. évfordulója óta, Ács József születésnapja, november 14-e.
Mindig felmerül a kérdés: miképpen lehet jól megemlékezni a jeles napokról, a fontos eseményekről, amelyeket egy közösség a jeles napjai közé sorolt? A koszorúzás mellett, ami a tisztelet és kegyelet jele, csakis a rendezvények számítanak, azok jelentik az értelmezési keretet. A szigorúság, a fegyelem, a bátorság, a művészek és a művészet tisztelete, az alkotótevékenység megbecsülése. Emiatt idéztem fel az 1967-es Új Symposiont.
Nyilván kényszerből adódott így a külalak – a szerkesztőségnek meg kellett küzdenie azzal a szerkesztői feladattal, hogy Sinkó Ervin meghalt. És azzal is, hogy Kodály Zoltán is meghalt – 1967. március 6-án. Ezért az első belsőn (gondolom) a Tolnai-vers.
A fő- és felelős szerkesztő egyébként Fehér Kálmán volt, a technikai szerkesztő Baráth Ferenc.
Amikor egy közösség képviseletében úgy döntenek – mint ahogyan a vajdasági magyar közösség részéről 2005-ben, majd 2013-ban döntött a Magyar Nemzeti Tanács –, hogy kiemelnek napokat, jelessé, ünneppé, emlékké teszik őket, csak az számít, miképpen vagyunk képesek a jelenben bánni, sáfárkodni mindazzal, ami kulturális örökségünk részeként a miénk, amiből a kortárs művészet akarva-akaratlan, tudatosan vagy véletlenszerűen, esetleg ellenművészeti megfontolásból táplálkozik.
A cím a Bányai-szöveg egyik mondata, azért emeltem ki, mert ami akkor esztétikai közelítés volt, mára sokszoros dimenziót kapott, ugyanakkor visszautal azokra, akik megtanították nekünk – mondjuk azoknak, akik éppen abban az évben, 1967-ben születtünk –, mit jelent a művészet szabadsága és bátorsága, a szellemi nyitottság és felfedező út. Talán elvárták volna, ha már megtanítottak, hogy az út minden pontján egy irányba menjünk. Nem tudom. Lehetetlen volna egy irányba menni, mindenkinek megvan a maga útja.
Annyi azonban bizonyos, hogy nélkülük, akik huszonnyolc évesen az akkor ötvenen túli képzőművészt elemezték, megszólították, értelmezték, miközben tisztelegtek elhunyt tanáruk és az elhunyt zeneszerző előtt, tették mindezt egyetlen folyóiratszámban, fegyelmezetten, összeszedetten, a mában talán lenézett, számomra mégis meghatározó számonkérhetőség felől („a szerkesztőség nyilvánosságra hozza a munkaév programját”), képtelenség volna jól közelíteni a jeles naphoz.
Ács József képzőművész, tanár, a Magyar Szó képzőművészeti kritikusa, művésztelepek létrehozója méltán jelképezi a vajdasági magyar képzőművészet napját, pontosabban azt, hogy kell lennie egy napnak, amikor figyelmünk fokozottan fordul ezen művészeti ág irányába.
Mindez önmagában is elegendő. Amiért ezt az ötven évvel ezelőtti folyóiratszámot helyeztem mégis az írás középpontjába, annak oka, hogy ezáltal válik könnyebben érzékeltethetővé: a művészetek, a közös gondolkodás, a közös gondolkodás alapját jelentő értékrend fűzi szorosra az alkotói viszonyrendszert, de mindezt jól akkor teszik, ha nem keverik össze az ideológiát a művészi jelentéssel, ha képesek elvonatkoztatni, és saját művészi-kritikusi értelmezési keretüket alárendelni a vizsgált alkotónak.
A széteső tér, a költői világkép, a naivitás, a kis ember hihetetlen koncentráltságban, vitalitás, cselekvésvágy, metafizika és miszticizmus – kiragadott(nak tűnő) szavak Bányai János és Tolnai Ottó öt évtizeddel ezelőtti tanulmányából, amikor az Új Symposion Ács József munkáit közölte.
Nem tennék mást, csak ugyanezeket a szavakat, a hozzájuk tartozó mondatokat kivetíteném a jelenre – érvényes és izgalmas utazás.
A vajdasági magyar képzőművészet napja – nézzük, a fenti szavak szintjén ma is válaszol, reflektál, dialógusban áll mindezzel a kortárs képzőművészek munkáiban. Így találnak egymásra az alkotások és az értelmezések, így nyer értelmet az alkotói folyamat és a jeles nap. A jelen visszapillantó tükrében ott vannak ezek a szavak. És akkor ott van Ács József és a ma képzőművészei is.
