A kisiskolás kisleány egy napsugaras oromzatú óbecsei ház műtermében szívta magába a festőművészet azon sziklaszilárd alapjait, amelyekre később még az akadémiai oktatás is oly kevés gondot fordított. Azóta kölcsönösen büszkék ők egymásra, a mester és tanítványa, Skrabány Viktor és Acsaji Györgyi: Skrabány tanár úr Györgyi tehetségét és szorgalmát, Györgyi mesterének szerénységét és művészi következetességét emeli ki. „Anyukám ismerte föl már korán azt a határozott érdeklődést, amivel ceruzát vettem a kezembe. Kicsi koromtól sokat rajzoltam, és ő vitt el Skrabány Viktor műhelyébe tanulni. Ott határoztam el, hogy ezzel akarok foglalkozni, semmi más nem érdekelt. Ötödikes voltam ekkoriban. A tanár úrnál tanultam meg, hogy türelemmel mindent el lehet érni. A rajzolás után bevezetett a festészeti technikákba is, az első olajfestményemet 12 évesen készítettem.”
Az, amit ebben az óbecsei műhelyben megtanult, nem volt teljesen „kompatibilis” az akadémiai oktatással, Györgyi szerint ha Skrabány tanár úr nem tanítja meg az alapokra, az akadémián nem lett volna lehetősége elsajátítani a rajzolást. Azt mondja, az akadémia a teljes alkotói szabadság híve, talán ezért ugorják át az alapokat.
Györgyi nem csak a munkához való hozzáállásban követi mestere példáját, ő is tanárnak állt. „Az akadémián mindenki nagy művésznek, és nem tanárnak készül. Szerintem pedig ez jó megoldás: egyrészt csak művészként nehéz boldogulni, másrészt jó érzés átadni a tapasztalatodat a diákoknak.” Újvidéken képzőművészeti szaktantárgyakat, az Óbecsei Gimnáziumban művészettörténetet tanít, az óbecsei Közgazdasági-Kereskedelmi Iskolában pedig tőle lesik el a cukrászok például azt, hogyan kell szépen tortát díszíteni.
A fiatal művész az akadémián még kereste a helyét és a témát, mindkettőt a tanulmányai után találta meg. A tájképek érdekelték, a Tisza, a süllyedő kishajók és elhagyatott csónakok, amelyeket két éven keresztül figyelt és fényképezett. A hajóroncsokból, az elhagyatott tájból születtek meg a Partok és emberek című ciklus képei. Aztán egy kihalt kis faluban megtartott alkotótáborban szembesült az eltűnés, a migráció, a közösségvesztés, az elidegenedés problémájával, majd a régi mesterségek, öreg muzsikusok és idős emberek kezdték el foglalkoztatni – ők a Festészeti napló az eltűnésről című ciklusában kerültek vászonra.
Györgyi sokat rajzol – grafitceruzával, ezüsttel, arannyal. Érdeklődésének a középpontjában az ember és a természet kapcsolata áll. Sok rajzán akt szerepel, mellettük ott a hal vagy a virág, és ezekből olyan új, szürreális, organikus formák jönnek létre, amelyek születésről, az élet megújulásáról szólnak.
Györgyi harmincéves, több önálló és csoportos kiállításon van túl. A hagyománytisztelet mellett igyekszik új utakat felfedezni magának. Mindig szerette volna például ötvözni a festészetet és a rajzot, sokat kísérletezett a technológiával és a technikával, és sikerült is összehoznia a kettőt: papíron kezd el rajzolni, majd folytatja olajjal. Persze a papírt előtte kezelni, rajta a rajzot rögzíteni kell ahhoz, hogy olajjal folytathassa a munkát. A festészeten belül is kísérletezett, de most visszatért a vékony, lazúros, realisztikus festészethez, és foglalkoztatja egy installációs, ambientális kiállítás gondolata is.
Györgyi ars poeticája a következő: „Sokak számára a művészet menekülés a valóságtól, egyfajta terápia, ám nekem a művészet léte épp a valóság bizonyítéka, az igazság kiderítésének a legmagasztosabb formája, az önmegvalósítás és a boldogság legerősebb fegyvere. Amikor festek vagy rajzolok, én játszom. Alkotás közben nyugodtnak és elégedettnek érzem magam, mert tudom, hogy valami fontosat és hasznosat csinálok.”
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
