Ótos András: Félúton
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által első alkalommal szervezett vándor-sajtófotókiállítás 105 fényképet mutat be, amelyek a 2015 Brassaï Sajtófotó pályázatra beérkezett munkáknak csupán egy részét képviselik. Öt kategóriában 35 pályázó vett részt. A díjazottak között van Ótos András, lapunk újvidéki szerkesztőségének fotóriportere, aki hír- és eseményfotó kategóriában harmadik helyezést ért el. A pályázatra beküldött alkotások esetében választása a Közel-Keletről, a háború sújtotta területekről Európába érkező migránsokról készített fényképekre esett, mert úgy gondolta, a romániai fotósok munkája a témakörtől némileg messze esik. Elmondása szerint a pályázat érdekessége, hogy Vajdaságból ketten jelentkeztek, a Magyar Szó szerkesztőségéből ő és Molnár Edvárd, és az a tény, hogy egy kategórián belül mindketten díjazottak lettek, külön jelentőséggel bír. Azt is hozzátette, hogy több független fotós pályázó volt, mint azt ő megszokta.
– Két képemet állították ki, az egyiken egy apa banánosdobozban vonszolja gyermekét. Ezt a pillanatot a munkatársammal akkor vettük észre, amikor már indultunk haza. Kiszálltam a kocsiból, az apukának éppen jókedve volt, már amennyire ilyen helyzetben lehetett. Csak mentem utána, kísértem az útjukat, talán egy kilométer volt még a határig, miközben egy megérzés azt súgta, hogy ez jó lesz, mivel ilyen képpel előtte sehol sem találkozhattunk. A másik pedig egy aranyos kislányt ábrázol, aki mackójával a kezében, felsőjén Love&Life felirattal a felállított kordon mentén fut, és abban a helyzetben mégis az élet szeretetére biztat bennünket. Először nem láttam, hogy milyen felirat van a felsőjén, csak kattogtak a kockák. Egyszer elment mellettem a kislány. Amikor utánamentem, észrevett, ilyenkor pedig elveszik az az ösztönösség. Majd messzebbről nagyobb lencsével vettem le, így nem látta, hogy egy bácsi éppen őt fotózza – kezdte a beszélgetést Ótos András fotóriporter kollégánk.
Egy apa banánosdobozban vonszolja gyermekét (Ótos András felvétele)
Amikor Bandival dolgozik az ember, a hétköznapok sosem unalmasak. Ritkán fordul elő az, hogy a szakmájáról beszélgetünk. Ahhoz, hogy megértsük a munkához való hozzáállását, elhivatottságát, a helyszínre kell őt követnünk. Fontosnak tartja, hogy minél több eseményen ott legyünk. Hivatását a jelenlét, a gyorsaság és a találékonyság jellemzi. Valóban minden jelentős eseményen ott van, ha pedig nem jut el, akkor ez rossz érzéssel tölti el. Tapasztalataiból minden munkatárs, fotós és újságíró egyaránt tanulhat. Megismerhetjük azt, hogy ő hogyan dolgozik, hogyan készül egy hír- és eseményfotó, ami különösen érdekes lehet az ő szemszögéből. Az elmúlt időszakban a menekültek Balkánon át vezető útját, a szerb–macedón határtól a szerb–horvát határig követte objektívével, valamint volt Dimitrovgradban, a szerb–bolgár határnál, illetve Passauban és a salzburgi befogadó központban is járt.
– Egy ilyen helyszínen két-három óránk van arra, hogy valamit alkossunk. A napilap esetében adott módon kell fotóznunk, és meglátnunk az éppen aktuális történést. Ilyenkor egy képben gondolkodunk, és hogy azzal minél erősebb hatást váltsunk ki. A rendelkezésünkre álló idő valójában csak töredéke annak, ami ott hónapokon keresztül zajlik. Éppen ezért a kislányos kép esetében a helyszínen még nem láttam, hogy ez egy igazán időtálló fotó. A határ most már nem úgy néz ki, mint akkor, hiszen nincs akkora tömeg, de ez a kislány továbbra is fut a felé a bizonyos jobb élet felé, ez pedig ezután is hűen bemutatja a történetet. Ezt a képet, ha beraktuk volna a másnapi számba, nem ugyanazt a hatást váltottuk volna ki. A tömegben folyamatosan egy bizonyos pontot keresek, azt az anyukát, azt a kislányt. A kevesebb az sokkal többet mutat. Egy kiragadott arckifejezést, gyermekét pelenkázó anyukát nehezebb megörökíteni, viszont ez később erősebb hatású lesz. Amikor szemtől szembe kerülünk egy ilyen jellegű történéssel, lehet, hogy látszólag könnyebb a dolgunk, viszont a tömegben éppen azt a pillanatot kell megtalálnunk, ami különbözik, és eltér a többiek által készített fotóktól.
A pályázat névadója Brassaï, eredeti nevén Halász Gyula (Brassó, 1899. szeptember 9. – Èze, Alpes-Maritimes, Franciaország, 1984. július 8.) fotó- és filmművész, festő, író. 1919-ben Párizsban André Kertész vezette be a művészkörökbe. Az alig néhány évvel később kiadott fotóalbumaiban már a lényegét tudta megragadni Párizsnak, úgy, ahogy erre korábban csak Toulouse-Lautrec volt képes. Gyakran fotózta az éjszakai Párizst. A fotóművészet mellett képzőművészként és íróként is sikeres volt. Cikkeit, beszámolóit a Brassói Lapok, a Napkelet, a Keleti Újság és a Periszkóp közölte. Regényt írt, Prévert verseit illusztrálta, grafikát, Picassóval együtt szobrokat állított ki, egy filmje (Ameddig állatok lesznek) díjat nyert a cannes-i fesztiválon, sikert aratott franciául 12 kiadásban, magyarul Beszélgetések Picassóval címen 1968-ban megjelent könyvével. Sokoldalú egyéniség, a graffitinek, a falakra karcolt és írt képeknek, szavaknak, mondatoknak, a párizsi utca folklórjának felfedezője. (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete)
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
