Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből, (Weöres Sándor: Örök pillanat)
Kondor Béla 2014-ben bizonyára hangosan tiltakozott volna az 1514-es, 500 évvel azelőtt fellángoló Dózsa-féle parasztfelkelés „elfeledett” jubileumának agyonhallgatása miatt. Valamiért nem volt időszerű? A „rézkarckirályként” elhíresült grafikusnak ugyanis nagyon időszerűnek tűnt 1956-ban. Évekkel, évtizedekkel Derkovits Gyula híres linómetszet-sorozata után, a legnehezebb időkben, a forradalom előérzetével egy csokorba kötött rézkarcsorozattal, a Dózsa-sorozattal diplomázott. Tette talán nem is volt véletlen. A rebellisségét magába fojtó, ezért olykor túl indulatossá váló, mély érzésű fiatalember művészi akaratát az előre megjósolható forradalom kitörésének előérzete, majd riadt és dacos megélése vezérelhette. Rézkarcsorozata profetikus mű lett, amely tulajdonképpen az éppen lángra kapó 56-os forradalmi életérzésről, és nem Dózsa parasztfelkeléséről szólt. E grafikáiban Kondor Béla előrevetítette a budapesti lázadás különleges, szürreálisan kegyetlen hangulatát. A méhrajszerű küzdés rettenetét az ötvenhatosok forradalmával keretezte/keresztezte mesterien.
Mára úgy tűnik, hogy nincsenek véletlenek: Kondor Bélának mindjárt a pályafutása elején sikerült rést ütnie a vörös posztón. A múlt történéseinek leple alól, az összes szabadságharc szellemiségének trikolórredős, lyukasztott tafotarongyai mögül friss műveiben az éppen aktuális 1956-os „ellenforradalom” igaz eszméjét hirdette. Akkoriban számos művész szellemi/alkotói mivoltában vagy fizikailag is, valós ellenállóként harcolt az erőszakos hódítás ellen. Jelen esetben a szovjet tankok (és az ávósok) ellen. A veszélyérzet miatt még többen hallgattak el és lapultak meg, mert tudták, hogy a fejük felett valami gyalázatos és veszélyes dolog történik. Volt, aki valamilyen formában megütközött a zsarnoksággal, és volt, aki a túlélés reményében „kiegyezett” az új zsarnoki hatalommal. Lehajtott fővel elkerülte a fenyegető veszélyeket.
Manapság a forradalmi harcokban részt vevő főiskolai tanárokról és tanítványaikról is elég sok szó esik. Például Kondor Béla tanára, Koffán Károly vagy kollégája, Papp Gyula tanár úr a főiskolán szervezkedtek. A hallgatók közül sokan, így a koraérett, lírai zsenialitású rézkarcoló illusztrátor, Csohány Kálmán és Vörös Gyula is hős ellenállóként kívántak harcolni. Ezért néhányukat likvidálták az orosz katonák. Így fogságukba esett például a főiskolánál azonnal kivégzett Csűrös Zoltán és Komondy Sándor festőnövendék, valamint Kovács József szobrászhallgató is. A Hunyadi tér pincéjében szinte ugyanabban az időben kivégezték a még szinte gyerek, elsőéves szobrászhallgatót, Bódis Antalt.
A különc
Kondor Béla 1951–56 között volt főiskolai hallgató, a harcokban mégsem vett részt. De megfigyelte, és nem felejtette el, hogy mit tettek a népével, hazájával. Élete végégig a festményeiben, grafikáiban ott lüktetett az az iszonyatos profetikus erő, amely a forradalom napjaiban lázban tartotta a magyarságot.
A Dózsa-sorozatról, a Blake-, Cirkusz-, József Attila- és Dürer-lapjairól is ismert kiváló grafikus és festőművész immár elsőéves hallgatóként is fittyet hányt a művészi/akadémista konvencióknak. A megszokott ismételgetések, realista ábrázolási kaptafák helyett Kondor Béla látszólag elvonult az aktualitásoktól, és visszalépett a középkori múlt univerzális mestereinek a világába. Egyrészt talán azért is, hogy tehermentesítse magát a szinte kötelezővé vált, hatalomnak hajbókoló gesztusoktól. Azaz, hogy valamiképpen függetlenítse magát, és hogy szabadon szárnyalhasson. Másrészt azért, hogy megmártózzék a régi nagy mesterek zseniális szakmai tudásában. Kondor Béla a legjobbaktól szeretett volna tanulni. Ezért, bár ő maga koraérett alkotó volt, a klasszikusok, elsőként talán Rembrandt rézmetszeteinek és rézkarcainak tanulmányozásával alakított a stílusán. Azazhogy alig is kellett alakítgatnia, csak csiszolgatott azon. Hiszen sokak számára feltűnt, hogy mintha eleve készen kapta volna az egységes és lüktető ábrázolóerejét. Ennyit a zsenialitásáról… Sokak szerint csiszolatlan gyémánt volt, a művészetben pedig különleges forradalmárjelenség, rapszodikusan működő alkotó, a magyar avantgárd egyik éllovasa.
Mire jó a főiskola…
Kondor már a főiskolai éveiben kitűnt: jó és rossz értelemben egyaránt. Különc volt, és ez nem maradhatott észrevétlen. Nyugtalanító, szálkás vonalfiguráit nagy öntörvényűséggel rótta. Festészetében nagy szerepük volt az erőteljes vonalaknak és a műveit átható szenvedélyes belső átélésnek. Erdély Miklós visszaemlékezése szerint Szőnyi István festőtanára számára Kondor stílusa és festőtechnikája bárdolatlan és elviselhetetlenül nyers volt. Ezért tőle a Nagybányáról elszármazott posztimpresszionista nagymester, Szőnyi „papa” meg akart volna szabadulni. A mester lírai realista koncepcióját festőnövendéke oly mértékben nem tartotta tiszteletben, hogy a főiskoláról való eltanácsolása elől csupán Koffán Károly grafikus tanár óvó szándéka mentette meg. Aki viszont a grafikusi szakra maga mellé vette, Csohány Kálmán és Feledy Gyula mellé.
Koffán volt tehát Kondor védőangyala. Maga is kitűnő grafikus, egyben elismert ornitológus és kitűnő természetfotós. A szabadelvűséget jobban tűrte, mint kollégája. Nála Kondor Béla az erőteljes kibontakozási igényéhez szabad kezet kapott, ami jótékonyan hatott a kibontakozására. Ezért minden bizonnyal hálás is volt a tanárának. Kondornak két vagy három Szent Ferenc-es műve van, amely valószínűleg az „ornitológus mesteréről” szól. Köszönő költői üzenete például a Szent Ferenc prédikál c. rézkarca. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a hatvanas években a klasszikus irodalom és a bibliai történetek igézetében vagy a nagy Giotto imádatában élő művészek körében igen népszerű lett a madaras szent. Többek között Hincz Gyula, Kass János és Borsos Miklós is készítettek Szent Ferenc életéből vett, hajnalfény-szépségű illusztrációkat és grafikákat.
A látszólag szenvedélyesen a múltba révedő grafikustanonc, Kondor Béla Rembrandt-, Dürer-, Bosch- és Leonardo-imádata akadálytalanul vitte tovább művészünket az önfejűsége kiszabott útján. Váratlan kudarcokat szenvedett el, és váratlan sikereket aratott. Voltak a bizalmatlan hatalom által kiállításról kitiltott, „nemszeretem” képei: ugyanakkor művészi kvalitásai és a növekvő népszerűsége is megkérdőjelezhetetlenül értékes alkotóvá tették. Kondor Béla művei a velencei biennáléra is elkerültek. Ha némi ellentmondásosságok árán is, de még életében klasszikussá vált.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
