Az idén Péter László grafikusművésznek ítélték a Forum Képzőművészeti Díjat képzőművészeti írásaiért és szerteágazó grafikai tevékenységéért. Akiről annak ellenére, hogy évek óta Magyarországon él, nem mondhatjuk, hogy elhagyta szülőföldjét, hiszen művészeti tevékenységével és személyes jelenlétével továbbra az itthoni szellemi élet alkotója. Legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondta, sokkal prózaibb dolgokkal is foglalkoznia kell, mint egy „igazi” alkotóművésznek. De nem kesergett ezen, hiszen megtanulta, bárhogy alakul az ember sorsa, a szellemi életéből semmit sem kell feladnia.
Most is vallod és vállalod a küzdelmet? Hiszen ez alatt a három év alatt még keményebb időszakot éltél át…
– Damoklész kardja ott lebeg mindannyiunk felett. Ebbe bele kell törődnünk, hiszen mindaz, amit kiépítettünk magunkban, magunk körül, az egy pillanat alatt megroppanhat, eltűnhet. Ezért résen kell lennünk a mindennapi megszokottságaink között is. A 2016-os évre a Bácskossuthfalvi Művésztelep szelektora címmel tiszteltek meg a szervezők. Ez kitüntetés, de bizonyos dolgok miatt örül is az ember a feladatnak, meg nem is… A meghívottak névsorát állíthattam össze, és a témát is rám bízták. A Rés témát választottam. Azaz egyfajta átjárót, átjárhatóságot. Ami az én értelmezésemben nem szakadékot, veszélyt, az erodálódás vagy az útveszejtés jeleit, hanem búvópatakszerű, rejtett átjárókat, átjutási lehetőséget juttathatja az eszünkbe. A jég hátán is megélés lehetőségeit jelenti. Ennek aktualitása éppenséggel akár rám is vonatkozhatna, de általánosítva a jelenkor művészére vonatkozott, aki nem az egykoron élő mesterember, a tenyeres-talpas festő, szobrász vagy rézmetsző grafikus, hanem intenzív szeizmográfja, megélője a korhangulatnak, habár mindezért a ténykedésért keveset kap viszonzásul, néha túl nehéz megélnie a szakmájából, és persze túl kellene élnie a saját korát. Nagyon készültem tehát az idei 9+1 művésztelepére, engem nem szoktak sokfelé hívogatni, tehát nagyon vártam. De mi lett a vége? Az elhúzódó házfelújítási munkálatok miatt végül le kellett mondanom a részvételemet. Tehát valami fontosat adtam fel azért, hogy valami szintén nagyon fontosnak eleget tegyek. A sors kiszámíthatatlan, mert időről időre olyan válaszút elé kerülünk, amely megosztja a lehetőségeinket.
A művészetből a legtöbb alkotónak nehéz vagy lehetetlen megélnie. Sok esetben polgári foglalkozások után kell nézni, mert ha nincs munka, nagy a baj. Én sem voltam soha ügyes, évekig olyan munkákkal voltam kénytelen beérni, amelyeket sokan gondolkodás nélkül visszautasítanának. Engem otthon a szüleim és a nagyszüleim is arra tanítottak, hogy a munkát meg kell becsülni, akár csak az asztalon maradt kenyérmorzsákat.
Persze vannak, akik a szerencse csillaga alatt születtek. De lehetséges, hogy csupán az a szerencséjük, hogy tetszetős, esztétikus művészetet produkálnak, olyan műalkotásokat, amelyeket a ma embere a szépérzéke alapján elfogad, igényel, s ezért pénzt is áldoz rá. És hát van még állami mecenatúra is, csak nehéz bekerülni a támogatottak köreibe.
Miért írsz folyamatosan rólunk, vajdaságiakról, székelykeveiekről, délvidékiekről? Elhivatottság, nosztalgia, szülőföld iránti szerelem?
– Én már negyed évszázada hajtogatom, mondogatom magamnak és a barátaimnak is, hogy azzal hogy elköltöztem a szülőfalumból, azzal nem elszármaztam, csak odébb települtem cirka négyszázötven kilométerrel. Ennek kiváltó oka a piszkos délszláv háború volt, és bár Székelykevén csak egy félállású rajztanár voltam, nem a megélhetési gondok miatt döntöttem így a családommal. Egyébként az „igazi” megélhetési gondjaink épp azzal kezdődtek el, hogy Budapestre jöttünk a flaszterra, télvíz idején az egyéves kislányunkkal, egy öreg Zastavával, minden terv és kilátás nélkül. Erőt adott a családom, és a feleségem által megfogalmazott mondat: Aki elhagyja a hazáját, az kétszer hal meg. Ez a mondat erős hitet adott, hogy itt bizony most küzdeni kell a túlélésért. Mert ennél szebben, tisztábban, ilyen fájdalmas őszinteséggel akkor egy Tamási Áron sem tudta volna megfogalmazni azt a kiszolgáltatott helyzetet, amikor mozdulna az ember, de nem tudja, hogy merre, mit, hogyan lépjen.
Gondolkodásban, habitusban azóta sem változtam. Nem tudok más ember lenni, csak délvidéki székely. Talán csak az életösztönöm, a tudásom és az igazságérzetem erősödött, a szülőföld szeretete bennem (bennünk, és nagyon sokunkban) meg nem változott soha. Hazulról informálódunk, hazagondolunk és amennyire lehet, gyakran hazajárunk. Pár éve még hontalanoknak éreztük magunkat, ma meg van „itthonunk” és „otthonunk” is. Ez meg a sors jókedvű fintora.
Tollrajzok? Az egyik legrangosabb vajdasági képzőművészeti díjat részben ezekért az írásaidért kaptad.
– Nem tudom biztosan, hogy miért is kaptam. Otthon talán már nemigen ismernek, hogy úgy mondjam, kissé kikoptam. Képzőművészként tartottak számon. 1976 óta benne vagyok a délvidéki művészet forgatagában, 1986 óta tagja is vagyok az ULUV, ULUPUSZ szervezetének, majd 1995 óta a MAOE-nak is. Hivatalosan az 1983-as diplomázásom óta aktív képzőművésznek számítok. Most hogy már kiadták a negyedik könyvemet is, a Tollrajzokat, egy kicsit furcsán érzem magamat. Kerek hat éve többet írok a képzőművészetről, mint amennyit az időm normálisan megengedne. És persze nyomon követem, tanulom, megfejteni akarom azokat a rébuszos művészi gondolatokat, amelyeket az évtizedek vagy az évszázadok művészeti életében sodrásoknak, egyéni pályafutásoknak becézhetünk. Ez is a szenvedélyem.
Ennek a tollrajzos kötetnek örültem egyébként eddig a legjobban, nehéz volt három évet várni a megjelenéséig, folyamatosan lázban voltam miatta, mert nagyon elhúzódott a kiadása. Attól nem féltem, hogy veszít az időszerűségéből, de szerettem volna bemutatni azt a könyvet, amelybe beleírtam sok délvidéki képzőművészt, és általuk magamat is. Olyanokat is, akik már nincsenek az élők sorában, például Ács Józsefet, aki nekem szellemi mentorom volt, Rácz Laci, Csernus Laci és Matuska Feri bácsi barátaimat…
Amikor 2008-ban a második, a TAKT művésztelepről írt monografikus könyvbemutatóm volt otthon, a temerini Hevér-tanyán, valaki elmondta, hogy nem kaphatnak Forum-díjat olyanok, akik elköltöztek otthonról. Nem értettem, hogy miért hozódott fel ez a dolog. Később hallottam azt, hogy ekkortájt ténylegesen jelöltek is a Forum Képzőművészeti díjra, de főleg emiatt a szabály miatt szóba sem jöhettem. Ezután tehát nem is foglalkoztam vele. Mondhatnám úgy is, hogy kissé feldühített ez a „nem tudom mire való” játék, de ezek után meg pláne nem érdekelt. Most pedig nagyon meglepődtem a döntésen, és elmondhatom, hogy elég komolyan meg is illetődtem. Most éreztem, hogy felszakadt bennem valami lefojtottság, amit jobb híján valamiféle kirekesztettség-érzetnek nevezhetnék el.
Az írás segít vagy a rajzolás? Talán inkább úgy kérdezem, a művészet segít, hogy az ember egy szebb, jobb, barátságosabb világban élje az életét a létezés nehéz mindennapjai helyett?
– A legjobb dolog, amit megéltem, az, hogy nincs sok különbség alkotni vágyás és belső alkotói kényszer között. Ilyenféleképpen csupán csak annyi, hogy a különféle műfajokban mit tudok produkálni. Én például mindig szerettem volna szenvedélyesen muzsikálni valamilyen hangszeren, de nem volt lehetőségem zenélni tanulni, és a mai napig nagyon felnézek azokra a kortárs zenészekre, akikkel jó ismeretségben, barátságban vagyok. De mivel felettem másképp rendelkezett a sors, rajzolnom és írnom kell. Nagy kihívást jelent mindkettőnek eleget tenni, mert a mindennapokban is megvannak a feladataim, tanítok és úszómesterkedem is. Úgy élhet az ember teljes életet, ha nem megkerüli, hanem legyőzi az elé gördülő akadályokat. Mindig vannak befejezhetetlen, torzóban maradt dolgaink. Jó tehát, ha belenyugszunk abba, hogy a torzó is lehet tökéletes…
Hogy látod, milyen ma művésznek lenni? Ez a kor az érzékeny lelket szólítja meg inkább, vagy az értelem emberéhez szól?
– Művésznek lenni manapság nem azt jelenti okvetlenül, hogy a „csak azért is” küzdelmeimet a társadalom zöme úgy sem érti meg. A művészetet nagyon sokan megértenék, megérthetnék, csak zsigerből elutasítják, mert sajnos a mai világ nagyon anyagias. A tét azonban ma jóval nagyobb. A sokarcú modern művészet manapság a mesebeli „ezerbundás kis szörnyeteghez” hasonlatos, mert sokféle kiváló tájékozódást igényelne. Nem mindenki tud eleget tenni az alkotási és az aktualitásokat követők érdeklődési igényeinek. Tájékozódni tudni térben és időben egyenlő az örökkévalóság hatalmas érzetének a megélésével. A művészi katarzis ebből eredhet, legyen szó érzelmekről vagy értelemről. Talán csak akkor leszünk elégedettek, ha a művészi megfogalmazási igényeink szabaddá tesznek bennünket.
