Lezárult a Tanyaszínhát idei turnéja, de e nyáron is, mint ahogyan eddig is évről évre, községről községre figyelemmel kísérhettük őket, kacagtunk a poénjaikon, tapsoltunk nekik. Persze, közben sejtettük/sejtjük, micsoda erőfeszítés rejlik emögött a gyakran könnyednek tűnő nyári produkció mögött. Ezzel kapcsolatban osztotta meg gondoltait Gombos Dániel színművész, aki tizenegy éve turnézik a Tanyaszínházzal, az utóbbi években szervezőként, koordinátorként:
– Pár nappal a turné vége után a hűvös szobában már kipihenten és tiszta fejjel tudok visszatekinteni az idei évre, ami a Tanyaszínházat illeti. Huszonhat előadás, ugyanennyi helyen. Tapsoló közönség, megfűszerezve jóízű beszólogatásokkal, a helyeslések és egyetértések hangos megnyilvánulásaival. Olyat kapott a közönség, amit tudnak, amit a saját bőrükön éreznek, mégis talán első ízben tudtak rajta nevetni is, a könnyek mellett. Így érzem magamat én is. Mert a hálás közönség egyre csak fogyatkozik. Évről évre járom a vajdasági falvakat, városokat, s látom, hogy egyre kevesebb a néző, a fiatalok hiányoznak. S ennek hangot adnak a helyiek is, panaszukat fejezik ki, ám nem tehetek semmit sem, csupán néhány vigasztaló szó tudja elhagyni a számat. Könnyezek, mert alig van már ismerős arc, nevetek, mert akik vannak, azok éppúgy ragaszkodnak ehhez a poros síksághoz, mint ahogyan a Tanyaszínházhoz. S ez jó. Mert mi nem vagyunk senki tulajdona, de mindenki magáénak tudhat bennünket. Egész Vajdaságot hordozzuk az ereinkben, ahogyan körbe is járjuk azt.
Az időjárás bennünket pártolt. Az eső minden alkalommal megvárta a kalapozás felkiáltást, mintha így siratna valamit, vagy így járulna hozzá a kalapozáshoz. Tizenegy éve járom ezzel a színházzal szűkebb hazánkat. Megállás nélkül minden nyáron ez hosszú idő. Fáradok, éppen ezért három éve már nem játszok a minden este felállított színpadon, a szervezésnek, a háttérmunkáknak adtam át magamat. Színészként persze fáj. Emberként úgy érzem ez a helyes döntés. A kérdésre, hogy miért, az évek alatt már megannyi választ adtam, de most így idén már nem tudtam megválaszolni önmagamnak sem, hiába tettem fel a kérdést, forgattam magamban napokig. Egyszerűen belém égett. Nem kell ezt bonyolítani. Sok faluba, városba már úgy megyek vissza, mintha a sajátom lenne. Ezt tanítani nem lehet. Ezt érzik a srácok is. A tizenegy év tapasztalatait viszont megpróbálom átadni nekik, szavakkal, félmondatokkal, olykor magatartással, talán jól, talán rosszul. A végeláthatatlan napraforgótenger hullámzása pedig ott van belül, mindannyiunknak. Ezt kimosni, pótolni nem tudja se Svájc, se Anglia, se Németország. Nem én állítom. Ők állítják, akik itthon voltak, s megnéztek bennünket és érzik a gombócot a torkukban. Mindaz, ami mögöttem van, most negyvennyolc nap után, arra megnyugvással tekintek. Nyugodt időszak volt, sokat tanultam. Jövőre a sárga traktor és a piros Yugo folytatni fogja a munkát és az utazást harminckilenc év után is. S nyugodt vagyok, mert látom és érzem, hogy ezt semmi nem tudja megállítani vagy megcsonkítani. Mi színpadot állítunk, játszunk, a közönség pedig megtalál bennünket s együtt öregszenek a színházukkal évről évre. A gyerekekre pedig büszke vagyok, mert kiállták az értelem és az érzelem próbáját ebben az értelmetlen jelenben is. Ha pedig minden fiatal így halad, akkor biztos vagyok benne, hogy jobb idők várnak ránk, mert ki fog pusztulni mindaz, ami ellen a művészet soha nem fogja letenni a fegyvert. Jövőre. Negyven. Tanyaszínház. Találkozunk – üzente Gombos Dániel.
