Az egy dolog, hogy az ember ül éjjel az omnibusz tetején. Ám az omnibusz tetején ücsörgést végig lehet zakatolni nagyzenekarosan, pátosszal dúsított hömpölygéssel, avagy úgy is, hogy Zerkoviczból bömböl a jazz, izzik a swing, áramlik a város. Szilágyi László szövegével, Zerkovicz Béla halhatatlan slágereivel, Klemm Dávid zenei átdolgozásában egy új, egy rozsdabarna, egy fájóan eleven Csókos asszony érkezik az Újvidéki Színházba!
Budapest vagy Újvidék, ilyen értelemben tök mindegy.
Merthogy a Nosztalgia nevű tartomány hasonlíthat ugyan Belgrádra, Berlinre, Bécsre, mégiscsak sajátos kis ország az, sajátos törvényekkel, sajátos szabályokkal. Ha nem is épp operettvilág (annál azért keményebb, realistább, kevesebb benne a füst és a csillámpor), azért álomország ez a hely.
És hát vannak benne álmok, hírnévről, sikerről, szépségről és örök szerelemről, de Radoslav Milenković rendezésében ezek sem csillognak olyan fényesen, mint a huszadik század elején, a Nagy Háború után. A gyermekkoromba helyeztem vissza a történetet, mondja a rendező, amikor a konfliktusokat az emberek úgy kerülték el, hogy fogták a cókmókjukat és elindultak idegenbe, szerencsét próbálni. Elveszett nosztalgiáról, visszaemlékezésről, elveszett paradicsomról, a „szent szegénységről” mesél ez a történet, azt azonban jól tudjuk, hogy akkor sem volt minden olyan szép, mint ahogyan azt látni szerettük volna.
Pattog tehát a vakolat a józsefvárosi házfalakon, reped a beton az omnicsek alatt, Vittorio de Sica és a korai Fellini szelleme ott remeg a locsolócsövek csapvizei felett, csupa római lakótelep ez a Budapest, ez a nyílt város. Benne ott nyüzsög a város szíve-lelke: a muzsikus lelkek, a bohém fiúk, a könnyű és kevésbé könnyű lányok, a nímandok és a szultána lányok. Nincs elég Shakespeare és Csehov a szerbiai színházak repertoárján, mondja ironikus mosollyal Milenković, amelyek kielégíthetnék a közönség szükségleteit az emberi színházra… és ha nincs elég Shakespeare és Csehov, ránk hárul a feladat, hogy igazi verista darabokat mutassunk be a közönségnek. Például ezt a különös, életszagú operettet.
A Csókos asszony sztorija tán kicsit sovány is lehetne, ha nem volna teletömve színes-szagos-hangos szereplőkkel, német hentessel, valahai naivával, bőrdzsekis-kisgatyás hochstaplerrel, kákabélű operettszerzővel és szabad szájú orfeumnőcskével, tehát Orlovity Sztaniszlavával, Sirmer Zoltánnal, Kőrösi Istvánnal, László Judittal, Magyar Attilával, Banka Líviával!
Aki a Csókos asszony sztorijában újsütetű sztár, az esetünkben is az. – Én azt szeretném, hogy Katóka ne csak egy sablonos, szerencsétlen naivaként bolyongjon a történetben, hanem valódi ember legyen valódi emberi problémákkal és küzdelmekkel – vallja Orlovity Sztaniszlava, aki fél lábbal még az Akadémia deszkáit tapodja, de a másikon már ott a tűsarkú, amellyel férfiszíveket tapos véres-fröccsenőre. A darab kulcsfogalmai a szerelem, a szabadság és az identitás, valamint ezeknek az elvesztése. A szerelem a legjobbat és a legrosszabbat is egyaránt képes kihozni belőlünk. Katóka is addig tűr, küzd, megbocsát, amíg rá nem jön, hogy nem érdemes „jónak lenni”. Ha jól csináltam a dolgom, akkor a közönség egy ambiciózus, érzékeny, romlatlan, de mégis elszánt lányt lát majd, akivel szívesen azonosul és szurkol neki.
Üljenek fel hát a kettes (vagy akárhányas) buszra. Pár megálló, és máris felszállhatnak az omnibusz tetejére, onnan nézhetik, milyen szép Budapest éjjel. Itt várjuk önöket, a csók a jelszavunk. Az Újvidéki Színházban egy érzelemdús, sírós-nevetős jazz-est érik, szombaton a bemutatón, hétfőn a reprízen, majd 28-án Szabadkán a Jadran színpadon.
