Az elmúlt 25 év tapasztalatairól, a kezdeti lépésekről, valamint a színészi lét és játék kérdéseiről beszélgettünk az Újvidéki Színház színművészével, Giricz Attilával.
A regényes kezdet
– Csupa véletlen folytán kerültem a színházba. Volt egy nagyon jó barátom, aki szerette a könyvek és a színház világát. Vele gyakran csavarogtunk a városban. A buszra várva egyszer összefutottunk Faragó Edit kolléganőmmel, aki akkor az újvidéki Művészeti Akadémia színészosztályába járt. Kérdezgettem, hova megy, mit csinál. Tőle hallottam először az akadémián folyó színészképzésről. Ha ő oda jár, akkor én is mehetek, döntöttem ekkor. Még egyetemista koromban voltak kisebb szerepeim a színházban. Utána az Újvidéki Rádió mellett párhuzamosan dolgoztam tiszteletdíjasként az Újvidéki Színházban. Később Szabadkára mentem szabadúszóként, készítettünk egy előadást, azonban ez nem jött össze. Közben kezdeményezések indultak az akkori Zombori Nemzeti Színház magyar társulatának a beindítására. Elkészült a Macska a forró bádogtetőn című előadás, Vajda Tibor rendezésében. Még a próbák folyamán kitört a háború. Szanaszét mentünk a behívók elől. Átmentem Magyarországra, Egerbe az egri színházba, de ott sem tudtak felvenni. Várnom kellett volna, viszont én türelmetlen voltam. Közben Horvátországban megszűnt a háború, Boszniában pedig még nem kezdődött el. A szüleim és Soltis Lajos, valamint a barátnőm könyörögtek, hogy jöjjek haza… Ettől kezdve az Újvidéki Színház tagja vagyok.
Furcsább előadások – Csehov és musical
– Meghatározó volt az első találkozásom a musicallel. Barabást játszottam a Padlás című musicalben. Azt mondják, hogy jó hangom van, ebből kifolyólag szeretek énekelni. Azonban az igazság az, hogy én ezeket a produkciókat nézni nem nagyon szeretem, mert ez nem az én világom. Inkább a furcsább előadások állnak közel hozzám, már főiskolás koromban is az abszurd és a groteszk felé hajlottam.
Csehovot azért szeretem játszani mert teljesen letisztult, sallangmentes. Egyszóval nem lehet túljátszani. Ha túljátssza az ember, akkor már hamis, akkor már nem jó. Nyugalommal kell hozzáállni, és nem kell félni a drámaidő sajátosságától. A csehovi beszélgetések igen kimértek, átgondoltak. Mindeközben lemegy a nap szép lassan, a szereplő meggondolja magát, és ráébred arra, hogy talán nem is ezt akarta mondani… Mindezt teljesen természetesen teszi. A kamara-előadásokat szintén szeretem játszani, főként azokat, ahol nem kell túljátszani. Egy musicalben viszont túl kell játszani. Ilyenkor a hangvitel és a gesztusok is kicsit emelkedettebbek. A mozdulatok sem túl természetesek. A kamara-előadásokban viszont teljesen el lehet mélyülni a karakter emberiességében, a mondatok jelentésében és hátterében. Van tér egy-egy figura pszichikai és lelki feltérképezésére.
Felépül a karakter
– S miután megértettük, hogy ez az ember miért olyan, amilyen, találni kell benne valamilyen érdekességet, amivel színházat csinálunk. Egyébként túl natúr lenne és nem lenne senkinek sem érdekes. A lényeg, hogy ez következetes legyen, s akkor a közönség is elhiszi, megérti a karakter lényét.
Az én világom, amelyet magaménak érzek, az a filmszínészek játékához hasonló közeg. Olyan előadásokban játszom szívesen, amelyekben minél természetesebb lehetek, ahol intim a légkör, ahol a suttogás is meghallatszik. Ilyen jellegű előadásokban azonban sajnos nálunk csak ritkán van alkalma az embernek játszani, mert szükséges ehhez a bensőséges tér megteremtése.
Árnyalatok színjátéka
– A karakter megformálása és általában a színházi világ nem jelent kilépést önmagunkból, hanem saját magunkban megtaláljuk, kutatjuk az adott szerepet, jellemvonásokat. Mert egy ember soha sem csupán fehér és fekete. Sőt vissza emlékezel esetleg valamire: ja, persze hogy én is csináltam már ilyet!
Számtalanszor megtörténik, hogy bizonyos helyzetek, amelyek valóban megtörténtek, amikor elhatározzuk, hogy színpadra állítjuk, nem funkcionálnak, mesterkélten hatnak. Pedig az élet írta őket. Egy dráma pedig ettől izgalmas, ha ilyenek vannak benne.
A kivágott címlapfotó
– Sokat változott a színház az elmúlt időszakban. Én nem voltam része annak a híres nagy gárdának (Soltis Lajos, Bicskei István, Fejes György, Romhányi Ibi és mások.) Ők voltak a nagy színházcsinálók akkor. Utána, amikor kitört a háború, volt egy nagy pangás a színházban, volt olyan évad, amikor évente csupán egy előadást csináltunk. Sok gyöngécske előadás jött létre. Ez egy nehéz időszak volt. Utána lassan kezdett beindulni egy újabb hullám a színiakadémistákkal, akik akkor fejezték be a színművészeti akadémiát (Balázs Áron, Krizsán Szilvia és mások), új lendületet hoztak az Újvidéki Színházba. Mindemellett megcsináltuk a Sztárcsinálók rockoperát, és hetente szerepeltünk a Magyar Szó melléklete, a Tarka Világ címlapján. A közönség imádta a Sztárcsinálókat. Sokan rajongókká váltak. Előtte ilyen nem történt. Ezután jobban odafigyeltek ránk. Folyamatosan telt ház előtt játszottuk. És amikor már az ember címlapra kerül, bizonyítania is többet kell.
Tudomást szereztem egy jelenségről is, hogy akadtak olyan kislányok, akik a Tarka Világ címoldalát a szobájuk falára tették ki. (A szerző megjegyzése: Giricz Attila a feleségére gondol.)
A közönséggel az évek során igen közvetlen viszonyt sikerült kialakítani. Az újvidéki közönség mindig is nyitott volt az új dolgok iránt. Annak ellenére, hogy új színházi formákat és megoldásokat befogadni nem könnyű. A mi közönségünk szép lassan befogadta ezeket, s most már részese lett e folyamatnak, és érti a mi színházi nyelvezetünket. Elfogadja, sőt ha már nem ilyen szellemben készítjük az előadást, akkor azt mondják, hogy na, ez egy kicsit gyöngébb lett.
Kávéidő
– Elcsépelten hangzik, ha azt mondom, hogy a színház a második otthonom. Viszont az igazság majdnem ez. Mert, ha bemegyek a színházba, akkor én teljesen otthonosan mozgok, végzem a mindennapi teendőimet, pihenek, olvasok, dolgozom. A pincérek a klubban tudják, hogy öt órakor iszom a kávét. Mint ahogy itthon a családban is jelen vannak ezek a kis játékok.
