Crnkovity Gabriella, az Újvidéki Színház színésznője a Tanyaszínház idei előadásában új oldaláról mutatkozik be, ugyanis második ilyen munkájaként ő jegyzi A képzelt beteg koreográfiáját.
– 2005-ben voltam először a Tanyaszínház csapatában, aztán azt hiszem hatszor egymás után, közben voltak kihagyások, szóval össze-vissza ez a kilencedik lehet, nem tudom pontosan. Most azért nagyon jó, mert más minőségemben vagyok itt. Nagyon sokat jelent nekem a Tanyaszínház. Van többféle tanyaszínházas: van, aki belép ide, megszereti, és örökre szeretni fogja, aztán van, aki bejön, megtapasztalja, örül a tapasztalatnak, de köszöni, nem kér ebből. Ez is érthető, ugyanis az, hogy húszan, huszonöten össze vagyunk zárva másfél, két hónapig, nem mindenkinek felel meg, és ezzel nincsen semmi baj. Nekem elsősorban az a nagyon jó, hogy kikerülünk egy más helyre, egy más térbe. Nagyon jó ez a környezet – van valami Kavillóban, szerintem nagyon különös energiák találkoznak itt, amitől békességre is lel az ember, meg kreativitásra is. Akármi is van, itt mindig úgy éreztem, hogy meg tudom találni a kreatív erőt és a nyugalmat, még akkor is, hogy ha feszített munkatempóban dolgozunk. Utolér a pozitív energia. Szeretem azt is, hogy mindent mi csinálunk – nem könnyű, de az ilyen nyarak emlékeztetnek arra, hogy dolgozni kell, hogy milyen kosztümösnek lenni, mi az, hogy huszonöt emberre megfőzni a kávét, mi az, hogy befényezni egy előadást, hogy fölállítani a színpadot – hogy soha ne felejtsem el azt, hogy habár jó körülmények között vagyok, mennyi összetevőből, hány ember munkájából áll a mi szakmánk. Mert egy idő után hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak a színészekről szól minden, és közben mennyien dolgoznak még azon, hogy nekünk jó legyen. Nagyon szeretem azt is, hogy itt Kavillón nagyon nyitottak az emberek, szeretik a Tanyaszínházat, szívesen fogadnak bennünket, és ez jólesik. És ha ebből valamennyit vissza tudunk adni, akár az előadás által, akár azzal, hogy néha kicsit beszélgetünk, mert olyan jó, hogy évente visszatérünk, és halljuk, kivel mi történik – hogy ezek a viszonyok megmaradnak. A turnén pedig, amit legjobban szerettem, az a biciklizés volt. Mindig biciklivel mentem Ismerd meg Vajdaságot! címszó alatt, és mindig ketten-hárman mentünk együtt, és az sem volt fárasztó, hogy több órát kellett biciklizni ahhoz, hogy eljuthassunk egyik pontból a másikba, hiába van meleg, a környezet visszaadja, és a befektetett energia visszatérül valahogy a természetből. Olyat is csináltunk, hogy amikor nagy a forróság, meg-megálltunk néha egy-egy fa alatt, és olvastunk egymásnak. Felolvastunk verseket, vagy pedig ilyen lélekemelő kis történeteket, és úgy mentünk tovább. Nincs olyan Tanyaszínház, ami ne adna örök életünkre belénk ivódó élményt, és bármennyire is szeretnék, negatívumot nem tudok mondani. Valószínűleg azért, mert olyan kevés apróság lehet a negatívuma, hogy el is felejtem.
