Második interjúhelyszínünk július 26-án Óbecse volt, ahol a délutáni szieszta és a színpadállítás közötti szünetben azokat a fiatalokat kérdeztük vándorszínházi élményeikről, akikkel a főpróbahéten Kavillón nem volt alkalmunk beszélgetni. Egyik első interjúalanyunk Búbos Dávid, az újvidéki Művészeti Akadémia harmadéves hallgatója volt.
– Úgy kerültem ki a Tanyaszínházba, ha jól számolom, négy évvel ezelőtt, hogy a Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjén tanya-díjas lettem, és szerepelhettem a Pajzán históriákban. Nagyon megtetszett ez a tanya-világ, a Tanyaszínház, és azóta is, ha kell, ha nem, jövök. Persze mint akadémistának, kell is, de A bor alatt is úgy jöttünk ki, hogy márpedig mi szeretnénk, utána meg elsősök lettünk az akadémián, és innentől kezdve egyértelmű volt, hogy jövünk. Az idei Tanyaszínház számomra nagy kihívás, ugyanis hősszerelmest játszom, Cléante-ot. Ez egy hálátlan szerep, de a hősszerelmes kicsit mindig hálátlan. Őszintén fogalmam sincs, hogy miért, ezt már kérdezték tőlem. Azt hiszem, talán azért nehéz, mert egy szál van, ami mozgatja, legalábbis egy célja van: mindenáron megszerezni a nőt, a szerelmét. És míg más szereplőket több motivációs szál mozgat, addig engem csak egy. Most jöttem rá, nem olyan rég – az ötödik előadás után, épp időben –, hogy ebben a szerepben azért sokkal többet meg lehet találni, és sokkal színesebb is lehet. Most azon dolgozom, hogy minél jobb, minél izgalmasabb legyen, ne csak nekem magamnak, hanem a nézőknek is. Az idei Tanyaszínházat annyira nem szeretem, ezt szerintem mondták már a többiek is – a munkálatok miatt reggel hétkor arra kelni, hogy valaki flexel vagy fúr a fejünk mellett, az nem egy jó élmény. Mint újonc, olyan, aki új ebben a szakmában, nagyon nehéz volt Rale Milenkovićtyal dolgozni, mert ő valóban szabad kezet adott nekünk. Ami egyben áldás is, meg átok is. Mert ilyenkor a színészi kreativitás az eget rúgja, csak éppenséggel nem biztos, hogy ez a jó út. Meg mivel a színész önző élőlény, ezért képes nagyon önfejűen csak a saját hülyeségeit nyomni, és nem figyelni a partnerre. A mai előadás lesz a hatodik – úgy gondolom, hogy most már mindenki kezd megnyugodni a maga szerepében, és most már kezdünk igazán játszani, mert mindenki megtalálta, hol van a helye.
