Tavaly ősszel sajátos évadot kezdett a Zentai Magyar Kamaraszínház: kilenc, frissen végzett színész érkezett az újvidéki Művészeti Akadémiáról, hogy megmutassa mindazt, amit tud, hogy egy társulatként öregbítse a város méltán híres színházi hagyományait. Egy évfolyam diákjairól van szó, akik László Sándor vezetésével tanulták a színészmesterséget. Ma kezdődő sorozatunkban őket mutatjuk be a Magyar Szó olvasóinak. Elsőként Dévai Zoltánt ismerhetjük meg, aki Újvidékről érkezett a Tisza partjára.
– Nagyon furcsa volt a nyüzsgő Újvidékről átköltözni ebbe a nyugodtabb, higgadtabb városba. Teljesen más itt az élet, s korábban magam sem gondoltam volna, de nagyon gyorsan megszoktam az itteni tempót. Gyakran megesik, hogy amikor hazamegyek, már kezd idegesíteni a tömeg, a zsivaj, a távolságok, amelyeket meg kell tenni.
Lehetőség vagy szükség volt, hogy az évfolyam Zentára került?
– Lehetőség és szükség egyaránt, mindkettő a szó legpozitívabb értelmében. Az évfolyamom számára fontos volt, hogy az akadémiai évek után is együtt folytassuk, együtt maradjunk. Szükségem volt és van a nyolc társamra ahhoz, hogy teljesíteni tudjak. Tudom, közhelyszerű, de ők tényleg a második családom; ezernyi olyan apróságot tudnak rólam, amilyeneket a szüleim, a legjobb barátaim sem. Lehetőségként adódott, hogy mi, kilencen egy társulatként érkezzünk Zentára.
Egy családban, akárcsak egy előadásban, mindig megvan a szereposztás, amelyből adott esetben nagyon nehéz kilépni…
– Nem hiszem, hogy ki kell belőle lépni. Igen, nálunk is megvannak a szerepek. Pontosan tudjuk, ki a mókamester, ki az, aki anyáskodik felettünk, ki az, aki gatyába rázza a társaságot, ha az kell, megvan a hisztériafelelős… Ráadásul, akarva-akaratlanul mindig kialakul a hierarchia is. Köztünk is biztosan van, de nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. Így működünk jól. Én egyébként a hochstapler vagyok, a lusta, a ráérős. Igazából mindent megcsinálok, amit kell (gondolom én), de nem sietem el. Szeretek stressz alatt dolgozni. Persze, ha a végeredmény jó, akkor azért néha belegondolok, hogy valamivel több erőfeszítéssel lehetett volna akár jobb is – de még nem változott a hozzáállásom a dolgokhoz…
Október óta Zentán van a társulat, azóta kiderülhetett, hogy mennyire váltotta be a csapat jelenléte az elvárásokat, megfogalmazódhatott, hogy színházi szempontból mit jelent itt lenni…
– Az elvárásaimat maximálisan beváltotta az ittlétünk. Nem azt mondom, hogy minden teljesen zökkenőmentesen zajlik a zentai színházban, de szerintem ez így a jó. Ha minden rendben lenne, nem lehetne javítani a dolgokon. Varázsa van annak, hogy minden a mi dolgunk. A kosztümök, a díszletezés, a kellékekre való odafigyelés is… Persze, örülnék, ha két év múlva lenne két-három technikai munkása a színháznak, ha nem minden esetben nekünk kellene a színpadépítéstől a színpadbontásig mindent csinálni – de érdekes ez is.
Júniusban Brecht Koldusoperája volt a vizsgaelőadásunk, novemberben pedig megtartottuk Moliére Fösvényének bemutatóját. Mindkét előadás repertoáron van, a közönség eljár, telt házak előtt játszunk. Hiú ember a színész, magam is hiú vagyok, s jól esik, ha felismernek az utcán. Érdekes és kellemes élmény volt, hogy amikor a múltkor az üzletben jártam, egy néni megpaskolta a vállam, és annyit mondott: Gratulálok, Harpagon úr, jó volt az előadás! Zentán van igény arra, hogy legyen színház, a közönség szeret bennünket, és ez jó.
Mindebből már kiderült, hogy A fösvény főszerepét tolmácsolja…
– Igen, Harpagont játszom, s bevallom: meglepett, hogy rám osztották ezt a szerepet, nem számítottam rá. Ez volt az első főszerepem. Meglehetősen rázós út volt, amíg megtaláltuk egymást a szereppel, de úgy tűnik, sikerült. Amikor megkaptam a szerepet, úgy éreztem, messze áll tőlem ez a figura. Aztán kiderült: lehet, hogy nem is annyira távoli. Én formáltam, tehát az én Harpagonomnak rengeteg Dévai Zoli-vonása van, de tény, hogy összecsiszolódtunk. László Sándor tanár úr mondta mindig, hogy az idő jót tesz egy-egy darabnak, szerepnek. S látom, igaza volt. A bemutató óta eltelt két hónap jót tett az én Harpagonomnak, ma már nagyobb az összhang köztünk.
Készül az újabb darab…
– Igen, Szabó Magda Szigetkék című mesejátékát készítjük. Teljesen más, mint Brecht, teljesen más, mint Moliére. Igyekszünk minden irányba nyitni; ez egy gyermekelőadás, amelyben három szereppel is zsonglőrködöm, s ha minden úgy megy, ahogyan szeretnénk, akkor a zenei betéteket is mi játsszuk. Bakos Árpád írja a zenét; vele már dolgoztunk, nagyon szeretjük őt magát is és a zenéjét is. Ehhez a darabhoz is nagyon jó dalokat írt, izgalmas munkának ígérkezik. A darabban egyébként én vagyok Palika, a Taliga, Karcsumbertó, az anakonda és a sziget elnöke is. Érdekes lesz; ha ennyi szereppel kell megbirkózni, a színfalak mögött is meglehetősen mozgalmas az élet… De ezért szeretjük a színházat.
