Bolond világ, avagy the Marx Brothers

Június 15-én, szombaton tartotta a Kosztolányi Dezső Színház az évad ötödik bemutatóját, a Bolond világ, avagy the Marx Brothers címmel.

A történet egy ex-európai, új-amerikai színész-komédiás család, a Marx testvérek életét dolgozza fel, egy egymáshoz lazán kapcsolódó etűdsorozatban. Ahogy Bélai Marcel, a rendező is kiemelte, nem egy életrajzi történetről van szó, sokkal inkább egy elbeszélői szemszöget, perspektívát jelent a Marx testvérek karaktereinek életre hívása. Ezt húzza alá az a gesztus is, hogy az O. Horváth Sári által írt szövegkönyvben nem a valódi, hanem a műsoraikban használt művészneveik jelennek csak meg. Az ő történetük által fedezzük fel az 1900-as évek Amerikáját.

Megérkezünk a színházterembe, és a színészek vállaltan végignézik a megérkezésünket. Nézelődnek, jelzik, hogy ez a színházi tér ebben az esetben önmagát jelenti, azaz a színház felvállalja önmagát ma este. Ezzel máris bevonnak valamilyen mértékben minket is a játéktérbe, hiszen mi is definiált tagjai leszünk az előadásnak mint nézők.

A történet kezdete két, a jobb élet reményében útra kelő európai fiatal, Frenchie és Minnie elindulását, majd még a partra érés előtti egymásba szeretését követi nyomon.

Az ő fiaik, akik narrálják az egész történetet, lesznek a Marx fivérek: Chico, Harpo, Groucho, Gummo és Zeppo. 

A történetmesélés erősen a szöveg teremtő erejére támaszkodik. A színészek mesélnek, és a színészi játék egy-egy fontos külső vagy belső momentum felnagyítására fókuszál. Ez a szerkezet lehetővé teszi a nagyon gyors képváltásokat, rajzfilmszerű szerkesztettséget, commedia dell’arte eszközök használatát, de a finom, emberi gesztusok reális ábrázolása is meg tud jelenni. Nagyon jól működik ez a folyamatos perspektívaváltásokkal operáló rendszer. Egyik pillanatban elrajzoltan látom a világot, kontinensekre nézek madártávlatból, évtizedeken rohanok át, a következőben pedig egyetlen emberi arcrándulástól fájdul meg a szívem. 

Különösen szép például, amikor a család barátját, Antoniot, a pizza és tortellini árust üldözi a Ku-Klux-Klan, és Frenchie, a történet egy korábbi pontján már bemutatott, önmagától táncoló cipőivel segít rajta, „kitáncolja” magukat az etnikai konfliktusból. A szövegmesélés szintjén teremtődik meg a rajzfilmes környezet, hogy a házak között kifeszített ruhaszárító zsinóron egyensúlyoznak, de a színészi játék mutatja meg, ahogy ebben az abszurd szituációban kapcsolódnak egymáshoz Antonio és Frenchie, hogy mit is jelent nekik ez a tánc, amit azért ropnak együtt, mert mindketten túl későn érkeztek Amerikába. 

Frenchie annyira elhagyja magát az eset után, hogy véletlenül egy éjszaka alatt tanulja meg a teljes amerikai alkotmányt. 

Nagyon szép játék az is, amikor a fiatal pár, Frenchie és Minnie, egy pillanatra kételkedni kezdenek az összetartozásukban. A szöveg szerint ez a kétely egy pillanat alatt illan el, de a játékban történik egy színészváltás, Hodik Annabella helyett Verebes Andrea veszi át Minnie szerepét, melyet végig meg is tart. Így jelenik meg az új, közös életbe lépés hatására történő belső átváltozás. 

A dramaturgia és rendezés erőssége, hogy nagyon tudatosan vezeti a figyelmünket végig ezen a keretrendszeren belül. Sokáig úgy tűnik, hogy az egymáshoz lazán kapcsolódó etűdök arra vannak kiélezve, hogy minél komikusabban, groteszkebben ábrázolják az 1900-as évek Amerikáját. Azt az Amerikát, aminek vattacukor- és békeillata van, és azt az Amerikát, ahol ennek ellenére is beköszönt az első világháború, majd a második is. Gyors ritmusban, folyamatos rajzfilmes gesztusokkal, az amerikai történelem fontos pontjainak karikatúrája rajzolódik ki. Vicces és egyben elidegenítő. Nehéz fókuszt találni a történetben. Egy-egy pillanatra azonosulunk csak az elrajzolt figurák nagyon is valós küzdelmeivel. Felrajzolódik egy olyan világkép, amely ezekkel az eszközökkel operál, és nagyon sokáig engedi, hogy nevessünk rajta. Szórakoztat. Az előadás egy pontján viszont van egy törés, itt is nagyon szép gesztus, hogy a játékstílus is hirtelen formát vált ennek megfelelően. Kizökkenünk, a komédia is születik valamiért, valamire reagál. Végig nevetek, és egyszer csak mellbe vág a ritmusváltás egy jól eltalált ponton, majd az arcomra fagy a mosoly, mert az a társadalom vagyok, amely megsegíti ezt a komikus jelenetek mögött megbúvó magányt. A Marx Brothers elbeszélői pozíció, a Marx Brothers egy válaszreakció erre az elidegenített, magányos társadalomra. 

A testvérek karrierjének csúcspontja egy elrontott bukáskísérlet, amikor karikatúrát készítenek az atombomba ledobásának felsővezetői dilemmáiról a filmvásznon. A történet szerint azért csinálják, mert biztosak a bukásban, és szeretnék elszórni a nyomasztóan sok pénzüket. Sajnos nem sikerül, a film világsiker lesz. 

Ez a jelenet az, ahol mindent megértünk, hogy miért van szükség erre a komikus, abszurd világábrázolásra, miért van szükségünk erre a perspektívára. Mi az az óriási egzisztenciális szorongás, ami elől menekülünk ebbe a komédiába, hogy legyen valamiféle történet a fejünkben, amiért érdemes minden reggel felkelni.

„Szerintem a remény az belülről fakad, ha szabad az ember, és ha van világ a fejében. Mostantól csak nevetni akarok” – mondja Gummo, miután megjárta az első világháborút. 

Tehát lassan rajzolódik ki az a kép, amely a sok komikus jelenet mögött van, az a világ, az az 1900-as évek Amerikája, amelyikben már csak a fejünkben lévő világ jelentheti a szabadságot, és amikor ezt megértjük, lassan olvad le a vigyor az arcunkról is. És ez a darab dramaturgiájának a szépsége, ahogy nagyon lassan bontja le a saját maga által felépített világ keretrendszerét, azt a keretrendszert, amiben mi, nézők is elhelyezkedünk, és minden reakciónk, minden nevetésünk elmélyíti a kapcsolatunkat azzal a történettel, amely végül leleplezi önmagát, és önmagával együtt minket is. Nagyon finoman, direkt bevonó gesztusok nélkül, visszavonhatatlanul válunk a történet részévé. Mi vagyunk az embertömeg, amelynek szüksége van erre a torz, komikusan elrajzolt valóságábrázolásra, hogy tűrhető legyen az igazi.

Ahhoz, hogy ez az egység létre tudjon jönni, nagyon összehangolt alkotói folyamatra lehetett szükség. Érezhető, hogy minden terület figyel egymásra, nem működik elnyomóan. A rendezői munka tiszteletben tartja a szöveget, és a szöveg által kínált színházi formához kapcsolódik, erősíti meg. Ritkán lehet kívülről is ennyire észlelhető harmonikus együttműködést látni a szerző és rendező között. A látvány pedig a rengeteg apró, bravúros részletével, tökéletesen idomul a rajzfilmszerű szerkezethez. (Látványtervező: Hatházi Rebeka) A zene pedig alázatosan hozza a zsánereket, amelyeket ezek a folyamatos perspektívaváltások, időugrások, világteremtések megkövetelnek. (Zeneszerző: Bakk-Dávid László)

A színészi játékon is érezhető az intenzív csapatmunka, megfeszített figyelem, amivel a folyamatos képváltások ritmusát tartani tudja a társulat. (Ágyas Ádám, Búbos Dávid, Hodik Annabella, Kőműves Csaba Bence m.v., Verebes Andrea)

A folyamatos kint-bent játék a színészi jelenlétnek is ad teret a személyességre. Érezhető, hogy a folyamatosan szemünk előtt születő szerepek erősen merítenek a színészek karakteréből, hiszen nem titkolt szándék, hogy vállaltan történnek a folyamatos átváltozások. Ez a személyesség szépen és tudatosan van használva, és sokat segít abban, hogy az előadás erős atmoszférája megteremtődjön. 

Az utolsó jelenet finoman reflektál a testvérek emlékké változására, a színészek lassan elbúcsúznak a játszott karaktereiktől. Már csak Groucho maradt, aki 1974-ben átveszi az Oscart. A tiszteletbelit. 

Azután neki is sikerül meghalni. Persze hogy sikerül, mert Amerikában mindenkinek mindig minden sikerül.