Értenek minket, kíváncsiak ránk, nemcsak hallgatnak, hanem meg is hallanak – ilyenek a barátok, a nagybetűsek, akiket az életünk delén vagy épp az elején ismerünk meg. Aki előtt nincs szégyenkezés, mert egy-egy buta cselekedet kielemezése, kibeszélése után az a végszó, hogy semmi baj se. Megyünk tovább, tanulva a hibákból. Szerencsés az, akinek van egy ilyen barátja, még szerencsésebb az, aki egy ilyen közösséghez tartozik, ahol a táncoktató nemcsak a lépéseket tanítja meg, hanem tud arról is, ki kire van „rácuppanva” a csapatból vagy épp mit tettek tegnap este a buli során, de nem rója meg őket, bár mindenről tud, csak példákkal nevelve érzékeltetni, mi a helyes és mi nem. Ezért a fiatalok hálásak is és a régi értékeket nagyra becsülő tanáruk körül még táncpróba után is ott üldögélnek, csacsogva, ha kell, hosszú időn át. Talán neveltetés kérdése, talán belső indíttatás, hogy a cafrangoktól mentes, valódi értékek a fontosabbak az embernek. Annyi biztos, hogy egy olyan közösséghez jó tartozni, amilyet Magyarkanizsán Gazsó Tibor, vagy ahogy mindenki ismeri: Somi és felesége, Varga Viola vezet. A tizenhárom főből álló, egy éve működő néptánccsoport, az Ördögcsáklya, a közelmúltban Magyarországon járt a IV. Budakalászi Néptánctalálkozón, ahol a Szék táncaiban lehetett elmerülni. A táncoktatást ott Szabó Szilárd és Németh Ildikó tartották, a magyarkanizsai fiatalok pedig Somi vezetésével nagy örömmel vettek részt ezen a találkozón. Egyik próbájuk után váltottunk néhány mondatot, amiből rögtön kiderült, hogy egy családnak is beillő csapat rajzolódik ki, ahol mindenki egyenrangú.
– A budakalászi találkozó tulajdonképpen egy képzésnek is felfogható, ahol egy táncot helyeznek előtérbe, ami idén a széki tánc volt. A szakavatott tanárok tanították a gyerekeket három napon keresztül, az utolsó napon pedig gálaműsort tartottak, ahol Székről elszármazott, jelenleg Budapesten élő adatközlőkkel ismerkedhettünk meg – mesélte Somi.
A gyerekek megszokták a rendszerességet, úgy tűnik, fegyelmezettségre is neveli őket a tánc, de a legfontosabb, hogy ahelyett, hogy unalmukban elütnék az időt valami olyannal, ami nem neveli, építi őket, és nem szolgálja a javukat, egy olyan életerős közösséghez tartoznak, ahol megtanulják azt, hogy a külcsín helyett sokkal többre értékelendő a belbecs, és fiatal koruk ellenére már tudják, mi a valóban fontos. Jelenleg magyarszentbenedeki táncokat tanulnak, de úgy, hogy eredeti filmeket is néznek, ami mintául szolgál, egy biztos forrás.
– A feleségem és én ebben nőttünk fel. Amikor elmentünk egy ilyen tánctalálkozóra, láthattuk például, hogy a sarokban ül egy szép szemű kislány, szól a muzsika, felkérik és a legegyszerűbb legényke is oda tud menni és tud magának hozzá illő menyecskét találni, a lányok nem a kulcstartón fityegő Mercedes jelet keresik. Valahogy így működhetett ez régen, nem azt nézték, hogy milyen vastag a pénztárca vagy milyen magas a cipő sarka, hanem a lányoknál a bokáig leérő szoknya volt a jellemző, a fiúknál pedig számított az, hogy hány törés van a kezén. Régen ezek voltak az értékek, és az élet is erről szól, hogy tudunk-e együtt dolgozni, tudunk-e együtt táncolni, együtt létrehozni valamit.
Hogy mire jó a tánc, a fiatalok adták meg a választ:
– A kifelé irányuló kifejezés nem a legfontosabb, sőt, az a lényeg, ahogy megéljük, ott vagyunk a párunkkal és olyan, mintha kizárólag ketten lennénk együtt a világnak. A táncnak nagyon fontos része az ének is, amivel ki tudjuk fejezni az érzelmeinket, ez sem azért történik, hogy mások meghallgassák vagy véleményt alkossanak, hanem szívből énekelünk – mondták a fiatalok.
– Nagy pszichológia ez különben! Összeállnak például lányok karikázóba és elkezdenek olyan énekeket énekelni, hogy: Most ment erre a szeretőm lóháton, Tilosban jár mert tilos a szerelem, Senki lássa meg mikor ölelem. Nem pszichológushoz mennek, hanem összefogózva kiéneklik magukból a fájdalmat – magyarázza Somi.
