A nők napján – az újvidéki Szerb Nemzeti Színház meghívására – a budapesti Magyar Állami Operaház a színház Jovan Đorđević színpadán vendégszerepelt. Az Operaház több száz produkcióból álló repertoárjából a Giacomo Puccini Bohémélet c. operájának olasz nyelvű, koncertszerű előadását látta az újvidéki közönség az operaház hatalmas országjáró és országhatárokon túlnyúló programsorozata keretében.
Megérdemelt vastapsot kaptak Horváth István, Dobák Attila, Molnár Levente (Újvidéken ő játszotta Marcelló szerepét, nem pedig a műsorfüzetben feltüntetett Haja Zsolt), Kiss András, Sáfár Orsolya, Szakács Ildikó, Cserhalmi Ferenc, Roska Dániel szólisták, valamint a Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara és Gyermekkara, az utóbbiak teljesítménye Dénes István, Hajzler Nikolett és Csíki Gábor munkáját dicséri. Több mint százötven ember állta meg helyét bámulatos pontossággal ebben a produkcióban: a 48 fős kórus, a14 tagú gyerekkar, a mintegy 80 tagú zenekar, továbbá egy műszaki és művészeti kiszolgáló gárda (öltöztetők, fodrászok, díszítők, hangosítók, világosítók, zenekari altisztek…).
A próba előtt beszélgettünk a produkció néhány művészével: Aczél András rendezővel, Dénes István karmesterrel, valamint a főszerepeket alakító Sáfár Orsolya (Mimi) és Horváth István (Rodolfo) operaénekessel.
n Ez a Bohémélet című előadás 1937 óta az operaházuk műsorán van. Rendezőként mi volt az ön feladata?
Aczél András: Teljesen más helyzetben vagyunk most, mint az operaház Nádasdy Kálmán által rendezett és Oláh Gusztáv csodálatos díszletei között játszott előadásán, hiszen az opera újvidéki koncertelőadására semmiféle díszletet nem hoztunk. Jelmezek vannak. A bohémek élete kapcsán használunk különböző bútorokat, kellékeket, és a darab által megfogalmazott szituációkat szeretnénk megmutatni. Tehát teljes mértékben azt játsszuk, amiről Puccini darabja eredetileg szól, mindenféle ráragadt „szentimentalizmus” és egyéb nélkül. Most majdnem kamaraszínházi módon kell játszaniuk az énekeseknek a szerepet: ott van az orruk előtt a közönség, aki minden gesztusukat, mimikájukat látja. Maximálisan megpróbáljuk kihasználni az ezáltal kapott lehetőségeinket, és természetesen azokat a helyzeteket, játékokat, amelyeket megírt a szerző, próbáljuk színpadra tenni és igaz módon eljátszani – mondta a rendező, majd hozzáfűzte: 52 belföldi és 4 határon túli rendezvény az, amit mi teljesítünk az Operát az Operából c. rendezvénysorozatunkban. Ez 22 magyar és 4 határon túli várost érint, és 29 helyszínen zajlik szeptembertől áprilisig. Nálunk most már második éve újjáépítik, rekonstruálják, restaurálják az operaház András úti palotáját, amely műemléképület is.
n Mit jelent önöknek ez a vendégszereplés?
Sáfár Orsolya: Anyaországi magyarokként kijövünk a külhoni magyaroknak énekelni, hozunk otthonról egy kis magyar ízt a játékunkkal akkor is, ha olaszul énekelünk. A régi rendezés most is időszerű, mert a valódi érzelmeket adja vissza, azt, amit Puccini megírt a zenében, és ő utasításként mindig minden operájához sok rendezői utasítást fűzött, ehhez is. Ez jelenik meg Nádasdy Kálmán rendezésében is, és mi is ezt próbáljuk tolmácsolni. Az újvidéki közönség a Bohémélet koncertszerű előadását látja: fejből énekeljük Márk Tivadar jelmezeiben. Az énekesek részéről gyakorlatilag ez ugyanaz, mint az operaelőadás, csak a körülmények mások egy picit.
Horváth István: Itt látszik a játéktér, a zenekar előtt. Az énekesek itt fognak játszani, élni, nevetgélni, élvezik a karácsonyi életet. Ezt az operát négy székkel és egy asztallal is el lehet játszani.
Dénes István: Elgondolkoztam a „bohém” szó eredetén. Utánanéztem, hogy létezett egy bojok nevű kelta törzs i. e. 400 körül. Bojohémon a Bohémia, ebből lett a mai Csehország. A 14. században aztán a romák átmentek Párizsba, és azokat nevezték bohémeknek, akik Csehországból jöttek. A „bohém” ilyen értelemben francia fogalommá vált. (A Carmenban halljuk a megfogalmazást, hogy a szerelem a bohémnek a gyermeke, a bohém tehát a párizsi miliőt jelenti. Victor Hugo gyönyörűen leírta a Párizsi Notre-Dame c. regényében a cigányok életét, akik megtermékenyítették az európai kultúrát az erotikával, az izgalmakkal, az egzotikummal. Ez az a bohémvilág, amit itt játszunk, onnan ered. A művészek gondtalanul, pénzzel nem törődve, egyik napról a másikra élnek, élvezik az életet. Aztán egyszerre betör az életükbe a halál, s mindenki ledöbben. Puccini zenéje is ezt mutatja csodálatos zsenialitással.
n A pályafutásukban mit jelent a főszerep a Bohéméletben?
Horváth István: Ha valaki Rodolfót egyszer is elénekelheti, az már nagyon boldog lehet. Mivel elég sokszor énekeltem, én már nagyon-nagyon boldog vagyok. Rodolfo szerepe közel áll hozzám, mert benne van a fiatalság, a bolondság, a szeretet, az életszeretet, a szerelem, és sajnos a végén a halál is. Amikor az ember valakit szeret és elveszíti, ez mérhetetlen fájdalom. Egy óra ötven percben lejátszok egy komplett életet.
Sáfár Orsolya: Mimi szerepe egyik nagy álmom volt. Amit István elmondott Rodolfóról, ugyanaz igaz Mimire is. Eleinte kihívás volt ez a szerep, aztán óriási öröm, amikor „beénekeltem a testembe”. Puccini kiválóan értett az énekhangokhoz. Színészileg is nagyon benne vagyok a szerepben.
n Hogyan szerették meg az operazenét?
Horváth István: Pécsen jártam gimnáziumban. Falusi fiúként addig nem találkoztam operával, gimnazistaként szerettem meg. Tizenhárom éves koromtól lakodalmakban meg bárokban zenéltem, gitároztam, énekeltem. Gyakorlatilag abból tartottam el magam. A főiskola vége felé láttam, ha tíz órát énekelek szombaton éjjel, az a hangomnak irgalmatlan terhelés. A komolyzene (nem mikrofonba énekelünk) másfajta éneklést kívánt meg. Egyik ismerősöm javaslatára a Pestre jövő luxushajókon kezdtem operettműsort énekelni. Aztán minden szépen, sorjában jött. Pécsen elvégeztem a Zeneművészeti Egyetemet, ezt követően több nagyvárosban énekeltem, majd felkerültem Budapestre az operaházba.
Sáfár Orsolya: Hobbiból kezdtem el énekelni a zeneiskolában, aztán fokozatosan ez lett a legnagyobb örömforrás az életemben. Felvételiztem a zeneakadémiára, és amikor megnyertem egy országos énekversenyt, akkor kezdtem el komolyabban gondolkozni azon, talán igaza van a tanárnőmnek, hogy érdemes lenne hosszú távon ezzel foglalkozni. Akkor minden mást félretettem, komolyan vettem a zeneakadémiát, és amikor lediplomáztam, jelentkeztem az operaház operastúdiójába. Végül is így közelben voltam a Magyar Állami Operaházhoz. Az első kis szerepeim után próbáltam minél több helyen megmutatni magam, hogy megismerjenek. Közben férjhez mentem. A második gyerekünk megszületése után indult be a karrierem. Most úgy érzem, számítanak rám, s ez örömmel tölt el.
Nagao Haruka japán hegedűművész, a Magyar Állami Operaház egyik koncertmestere a Fudzsi-hegy közeli zöld teáról híres Shizuoka városból származik. Tokióban és Bécsben tanult. Szülőhazájában védte meg a doktori munkáját.
– Mivel a főtémám Bartók szóló-hegedűszonátája volt, és ezzel alaposan akartam foglalkozni, ezért jöttem Budapestre egy nagyon jó tanárnőhöz, Berényi Eszterhez, akinél két évig tanultam. A második évben kaptam munkát a Magyar Állami Operaházban. Nagyon szeretem a munkámat. Még mindig tanulok a kollégáktól, akik jobban ismerik a repertoárt, mint én. Eddig főleg kamarazenét hegedültem, most meg opera- és balettzenét játszom. Élvezem, mert nagyon szép, és mert sok érzelem van benne.
A budapestiek sikeres újvidéki vendégszereplését Dénes István karnagy szavaival zárjuk: a Bohémélet ismert operadarab, mindenki játssza. Remélem, hozzánk is jönnek majd Szerbiából, Erdélyből, Romániából, és alkalom adódik, hogy kicseréljük a művészeket.
