Pénteken, február 19-én egy szonátaestet tartottak a szabadkai Zeneiskola hangversenytermében, amelyen két fiatal muzsikus, Mina Mladenović (hegedű) és Neda Aleksić (zongora) lépett fel. A zeneiskolát mindketten Zimonyban, a főiskolát pedig Újvidéken végezték, számos díj birtokosai, és fiatal koruk ellenére máris gazdag zenei múlttal rendelkeznek. Nagy várakozással mentünk őket meghallgatni.
Nem okoztak csalódást. Sőt! Két egyformán kitűnő muzsikust ismertünk meg személyükben. Játékuk tökéletesen csiszolt, és hajszálpontosan összehangolt, mintha nem is két, hanem egyetlen ember játszana egyszerre a két hangszeren. Igényesen összeállított műsorukon három mű szerepelt: Beethoven A-dúr szonátája (op. 12/2), valamint Debussy g-moll és Szymanowski d-moll szonátája. Az utóbbi szerzemény egész biztosan most hangzott el Szabadkán először, pedig a huszadik században komponált hegedűszonáták közt kimagasló helyet foglal el, s szinte érthetetlen, hogy a hegedűsök miért mellőzik annyira. Vendégművészeink teljes mértékben kiaknázták mindhárom mű valamennyi szépségét és drámaiságát.
Magában a produkcióban nem lehetett hibát találni, egyedül az volt zavaró, hogy a két hölgy elég távol helyezkedett el egymástól a pódiumon. Szerintem a zongorát nem ártott volna előbbre tolni egy kicsit, és az sem volt szerencsés, ahogy a tapsokat megköszönték: alig láttuk őket amikor a hegedűs kottatartója mögé bújva meghajoltak.
Szép sikert arattak, teljesen jogosan, s a hallgatóság el is várta, hogy ráadásszámmal köszönjék meg a tapsokat.
Ekkor azonban furcsa dolog történt: a zongorista helyébe a szabadkai Szűcs Dávid, a helybéli zeneiskola fiatal tanára lépett, s egyszeribe világossá vált, hogy mit keresett a pódiumon a koncert egész ideje alatt ott lévő, ottfelejtettnek hitt nagybőgő: a ráadásszámokat ugyanis a nagybőgős Szűcs Dávid meg a hegedűs Mina Mladenović adta elő. Váratlan fordulat volt ez, és a műsorszerkesztés szempontjából erősen vitatható, de megbocsátottuk, mert a négy előadott tangót(!) igen magas szinten szólaltatták meg. Szűcs Dávidban is egy rendkívül muzikális előadót ismertünk meg. Örömmel vennénk, ha legközelebb egy önálló esten mutatná be művészetét. (Egyébként egyszerű rá a magyarázat, hogy a műsor miért vett ilyen meglepő fordulatot, de mint mondani szokták: nem publikus.)
A szabadkai Zeneiskola hangversenyterme tökéletesen alkalmas kamarakoncertek megtartására: kitűnő az akusztikája, kényelmesek a székek, a világítás kifogástalan, s a fűtésre sem lehet panasz – egyedül csak a közönségre. Illetve azokra, akik ezúttal nem jöttek el, s itt elsősorban a hegedű- és zongoratanárokra és tanítványaikra gondolok. Még befértek volna. Vagy nem tudtak róla, hogy a saját iskolájukban azon a péntek estén mi történik?
Sajnálhatja, aki otthon maradt, mert gyönyörű zenei élménytől fosztotta meg magát.
